Interjú Tarnóczi Jakabbal

Visszatérő vendég vagy Váradon, voltál már zsűritag, részt vettél a Holnap Után Fesztiválon. Hogyan kerültél kapcsolatba a váradi társulattal?

Ascher Tamás az osztályfőnököm az egyetemen, de a velünk párhuzamosan induló és velünk együtt dolgozó zenés színészosztálynak Novák Eszter az osztályfőnöke, ezért sokat dolgoztunk együtt az első években. Ő akkor lett a Szigligeti Társulat művészeti vezetője, amikor a két osztály indult. El is jöttünk akkor a Buborékokra, aztán tavaly mondta, hogy örülne, ha eljönnék rendezni. Az anyagot is ő választotta.

Tetszett a választás?

Kihívásnak tekintettem rá. Nagyon izgalmas anyag. Ugyanakkor az is érdekes, hogy nem én választottam, tehát van benne egy kihívás emiatt is. Főleg az kezdett el izgatni benne, hogy nagyon láttam a társulatot benne, nagyon élvezetes volt szerepet osztani. Nekem az a mániám, hogy ne vonjunk össze szerepeket, mint ahogyan azt sokan teszik a Szentivánéji álomban, így végül 17 színész benne van, ami elég nagy csapatnak számít. Ezt nagyon jó találkozásnak éreztem, illetve nagyon jó döntésnek Eszter részéről.

Sok fiatal alkotóval dolgoztál együtt az előadáson, kik ők?

Kukk Zsófi a dramaturg, aki három éven keresztül osztálytársam volt a rendezőosztályban, közben dramaturgiát is tanult, és végül dramaturgként végzett idén júniusban. Vele nagyon jól dolgozunk együtt. Tavaly két előadást is csináltunk közösen, az egyiket az egyetemen, a másikat az Operában, mindkettő nagyon jól sikerült. Nagyon jól megtaláljuk a közös hangot, és mindig kizökkent a hülyeségeimből, kreatív év nagyon sokat segít. Vele és Giliga Ilka jelmeztervezővel csináltuk a Schoffenstein családot, ami az egyik nagy egyetemi vizsgám volt, és azóta is megy havi egy alkalommal az Ódry színpadon. Nagyon jól működött a csapatunk. Régóta dolgozom Dabóczi Noémi díszlettervezővel is, az egyetemen többször működtünk együtt az egyetemen és kétszer Salgótarjánban. Úgy érzem, hogy ez most szerencsés együttállás lett. Örömmel vettem, hogy Cecília a Heléna szerepe mellett a zenét is elvállalta, hiszen ismertem a színházi zenés munkáit, ugyanakkor annak is, hogy Selmeczi György érdeklődését is sikerült felkeltenem, és örömmel segít ennek a kis operának az összeállításában.

Miért a Nádasdy-fordítást választottad?

A Nádasdy-fordítás egyrészt a legpontosabb, leginkább hű az eredeti shakespeare-i, szándékhoz. Másrészt ez áll a legközelebb a beszélt nyelvhez, és ezt azért tartottam elengedhetetlennek, mert például a mesterembereknél improvizáióval dolgozunk, belekerülnek tehát saját szövegek, illetve egy-két helyen mi is módosítottunk, és ez akkor tud organikusan működni, hogyha az alapszövegünk, az alapvető fordításunk is már közel áll a ma beszélt nyelvhez. Úgy vélem, nagyon izgalmas szövegkönyv jött létre, amelyben néhány helyen felborítottuk a jelenetek sorrendjét, kikerült belőle egy-két jelenet, amely akár dal formájában jelenik majd meg, és van benne jócskán vendégszöveg is.

Ritkán kerül színpadra Shakespeare Váradon. Mit éreztél a legnagyobb kihívásnak benne?

Az ember nagyon könnyen gondolkodik róla „elsőkörösen”, meseként. Persze ez is nagyon fontos, hiszen valahol mégiscsak egy mese. A mese szabályrendszere szerint ott vannak a tündérek, akik befolyásolják az emberek életét, és azt nagyon játékosan és szellemesen használjuk is. Közben viszont az a célkitűzésünk, hogy mindezek az emberi, lelki folyamatok tündérek nélkül is meg tudjanak történni, és ne csak éles váltások és viccek legyenek, hanem valami olyan szabaduljon föl a varázs alá kerülő emberekből, ami egyébként is meg tudna történni. Valahogy ebben is megpróbáljuk megkeresni az embert, ami nem mindig könnyű, mert sok jelenet alapvetően tényleg mesének adja magát, de egyértelműen nem az. Nagyon sok mindent nekünk kell mögé raknunk, fel kell építenünk egy saját szabályrendszert, ami nem feltétlenül adódik a szövegből, hanem mi konstruáljuk közösen a színészekkel. Másfelől pedig elég nagy anyag, sok szálon fut, ami szintén kihívás. Tizenhét játszó színésszel az első pár hét olyan volt, mintha három különböző anyagot próbálnék. Egyrészt azért, mert bizonyos jelenetek nagyon különböznek, ilyen például a mesteremberek története, ahol improvizációkat hoztunk létre, így teljesen kicserélődött a shakespeare-i szöveg. A mesteremberek próbáinak a szövegei saját élményekből jönnek, azt az a hat színész rakta össze, aki játszik benne, én pedig vezettem őket, amennyire tudtam. Aztán a szerelmesekkel is be kellett jönni próbálni, arra ráereszteni a tündéreket – szóval ezeknek a rétegeknek jól kell találkozniuk.

A szereplők között frissen végzettek és a Szigligeti Társulat ismert színészei is megjelennek.

Frissen végzett például Román Eszter, Kiss Tamás és Tőtős Ádám, ők játsszák a három fiatal szerelmest, a negyediket pedig Trabalka Cecília. Ők rettentő jól működnek együtt, rendkívül szerencsés találkozás, hogy ők most éppen itt vannak a színháznál, és nekem is szerencse, hogy veülk dolgozhatok. Mindennek az alapja, hogy ez a négy ember egyrészt különbözzön, másrést nagyon jól tudjon együtt dolgozni, és ez nagyon jól sikerült. Sebestyén Hunor két szerepet játszik, ő játssza Théseust és Oberont is, amelyekben nagyon keressük a különbséget. Az Oberont nem könnyű megfogni. Azt hiszem, az egy igazi kihívás, nem sok mindent ad róla Shakespeare, annak ellenére, hogy egy főszerepről beszélhetünk. Ami nekem nagyon alapvető volt, és talán az első döntésem volt, hogy Tóth Tünde játssza Pukkot, mert úgy éreztem, hogy az ő elsöprő energiáira van ehhez szükség. Nem volt bennem kérdőjel, hogy ez valaki más legyen. És hogy Pukk nő vagy éppen kisfiú, az szerintem mindegy is, mert nem a neme vagy a kora a fontos, hanem az az energia, amit Tünde hoz, és az a jófajta bohócság és mókamesterség, amiben közben ott van a démoniság és a szomorúság is egyben.

Az előadás zenéje is különleges.

Henry Purcell A tündérkirálynő című operája ihletforrásként maradt benne, de konkrétan nem használjuk azt a zenét. Az előadáshoz Trabalka Cecíliával dolgozunk fel slágereket, illetve ő áthangszereli őket, így hoz létre egy álomszerű szövetet, ami átszövi az egész előadást. Ehhez a szövethez képest van egy különálló blokk, aminek Selmeczi György szerezte a zenéjét, ez a mesteremberek előadása, a Pyramus és Thisbe, amit Théseus esküvőjén adnak elő. Ez egy kis opera lesz, teljesen énekelt, zenés színház, ebben inspirálódott a tanár úr a barokk korszakból és Purcell zenéjéből, ami nagyon közel áll Shakespeare-hez, de ez csak erre a színház-a-színházban jelenetre érvényes.

Kiemelt szerepet szánsz tehát ennek a jelenetnek. Mond neked valami különlegeset a színházról?

Igen. Nagyon sok igaz pillanat van benne, főleg az improvizációk alapján. Nagyon sok igazság van benne arról, hogy milyenek ezek a lelkes emberek, akik nagyon próbálnak összerakni egy előadást, ami azonban gyakorlatilag molekuláira bomlik rögtön az elején, mert rájönnek, hogy mennyire lehetetlen színházat csinálni, és mennyi képtelen kérdés merül föl egy mondat, egy mozdulat, egy momentum kapcsán. Itt nagyon sok megmosolyogtató pillanatot lehet majd látni. De azt szeretném, ha maga a jelenet, az előadás, amit létrehoznak, a maga amatőrségében a legszebb, legnemesebb lenne, amin persze lehet sokat nevetni, de a végére mégis csak váljon nagyon élessé, életszerűvé. Hiszen két szerelmes történetét adják elő, akik belehalnak ebbe a szerelembe, és ezt mind a négy szerelmesnek és az ifjú párnak végig kell néznie, miután a saját tragédiájukat már végigélték ebben az éjszakában. Itt találkozik a való élet és a színház. Közben pedig folyamatosan kérdés az, hogy mit szabad előadni ezen az esküvőn, milyen színházat szabad és milyet kell csinálni, mi fog tetszeni a nézőknek, illetve az uralkodónak és mi nem – sok-sok ilyen kérdés merül fel a mesteremberek próbái során, ami, azt gondolom, szintén nagyon életszerű.

Benned föl szoktak merülni ilyen kérdések a munkád során?

Folyamatosan kérdések merülnek föl. Nagyon sok minden megkérdőjeleződik bennem – miről gondolom én azt, hogy jó színház, mitől érzi magát egy színész biztonságban, mitől nem leszek önkényes vagy pusztán önmegvalósító, hogyan lehet csapatban jól együtt dolgozni. És ott van a kérdés: az, ami nekem alapvetés, és amin mindig próbálok dolgozni, hogy jó legyen csinálni, jól érezzük magunkat, legyen egy ügyünk, de amikor egyszer csak beül 300 ember ezt megnézni, akkor vajon ez átér-e oda a nézőtérre vagy sem. Beengedik-e, be merik-e engedni vajon azokat a sokszor kellemetlen emberi hibákat, esetlenségeket, amelyeket megmutatunk, vagy pusztán csak nevetnek rajta? Van-e értelme egyáltalán csinálni ezt az egészet, van-e hatása? Elgondolkodunk-e azon, hogy mi vesz minket körül, és milyenek az emberi kapcsolataink? Mert talán az a legfontosabb ebben az anyagban, hogy hogyan tudnak tönkremenni emberi kapcsolatok úgy, hogy felülkerekedik valami szeretetlenség vagy kibeszéletlenség, meg nem értettség. Ha két ember nem néz igazán egymás szemébe és nem őszinte a másikkal, hanem játszunk a másik életével és ezzel együtt a sajátunkkal is, abból  tragédiák, fájdalmak és sebek születnek a másik emberben. És ez ebben az előadásban mindenféle szinten – emberek és tündérek szintjén egyaránt – megjelenik, rétegződik, így egészen ijesztővé és tébolyítóvá válik ez az álom, ahol aztán ezek az igazságok és fájdalmak elkezdenek felszakadni. Mindvégig kérdés volt bennünk, hogy annak ellenére, hogy a nézők vígjátékra fognak beülni, ezek a mélyen rejlő igazságok felszínre tudnak-e kerülni, vajon ezt meg tudjuk-e ugrani, fel tudjuk-e hívni az emberek figyelmét saját magukra és egymásra.