Ti írtátok: A nulladik perc 2.

írta: Szőke Emese, Többnyelvűség és multikulturalitás szak, I. év, Partiumi Keresztény Egyetem

 

Van egy pillanat, amikor minden megváltozhat. Vagy legalábbis azt hisszük, hogy megváltozik. Aztán mégis minden marad a régiben… De mikor jön el az a pont, amikor már nem csak vágyunk a változásra, hanem valóban készek is vagyunk rá? Mikor érkezik el a mi életünkben az a bizonyos nulladik perc?

A nulladik perc című előadás – amely június 6-án került bemutatásra – épp ezeket a kérdéseket járja körül. A darab főszereplői a saját történeteiken keresztül mesélik el, mit jelentett számukra ez a sorsfordító pillanat, hogyan jelent meg az életükben, és milyen hatással volt rájuk.

A történet a 20. század elején játszódik, egy új korszak hajnalán. Egy házaspár életébe nyerünk betekintést, akik egy uszályon élnek és dolgoznak. Gyermeküket elveszítették és ez az esemény mindent megváltoztatott. A hajdan mély szerelemben élő pár eltávolodott egymástól, és már nem tudják, vajon visszatalálhatnak-e még egymáshoz. A történet során újabb szereplők lépnek színre – egyesek segítenek, mások éppen hátráltatják őket abban, hogy választ találjanak a legfontosabb kérdésekre.

Az előadásban több szereplő monológja is elhangzott, amely lehetőséget adott arra, hogy a néző mélyebben megértse érzéseiket, múltjukat, dilemmáikat. Ezek a személyes vallomások fokról fokra világítanak rá arra, hogy miért is viselkednek úgy ahogy, és milyen belső harcokat vívnak egyes szereplők.

Számomra az egyik legmegrendítőbb jelenet az volt, amikor Pötyi néni mesélt arról, hogyan került az utcára, és milyen érzés hajléktalanként élni. Elmondta, hogy egy fagyos éjszakán valaki betakarta – és hogy ez a gesztus élete egyik legszebb napjává vált. Mert bár hajléktalanként sok mindent átélt, azt soha nem tudta megszokni, hogy az emberek nem érnek hozzá. Viszont azon a fagyos éjjelen valaki pokrócba csavarta és ez megváltoztatta az életét.

Pötyi néni karaktere sokszor a darab komikus oldalát képviselte, de ebben a pillanatban mély, valós és fájdalmas igazságot osztott meg velünk, ami minden nézőt elgondolkodtatott saját hozzáállásáról.

A szereplők játéka magával ragadó volt, a színészi alakítások hitelesek és átélhetőek. A néző hol nevetett, hol könnyeket törölt a szeméből – az előadás érzelmi hullámvasútra ültette a közönséget. Összességében egy kiemelkedően színvonalas produkciót láthattunk, amely a végén hatalmas, álló vastapsban csúcsosodott ki – méltó elismeréseként annak, amit a színpadon láttunk és átéltünk.