Olyan ez a dráma, mint egy jól csiszolt, több száz karátos gyémánt

Balogh Attila 2010-ben végezte el a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendezői alapképzését, ezt követően pedig színész és rendező mesterképzésen folytatta tanulmányait. 2011-től a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának rendezője. A sepsiszentgyörgyi Tamás Áron Színházban rendezett Trakhiszi nők című előadásáért a Román Színházi Szövetség debüt-díjára jelölték. Balogh Attila 2015-ben mutatkozott be Nagyváradon A hetedik lépcsőfok – hrabali mesék című előadás rendezőjeként, a 2015/16-os évadban pedig a Szigligeti Társulat színészeként a Buborékok, valamint a Leánder és Lenszirom című produkciókban láthattuk őt a színpadon. Újabb rendezését, Csehov Három nővér című drámáját március 18-án mutatja be a Szigligeti Társulat. 

A közelmúltban Magyarországon és Erdélyben is több kiváló Három nővér született. Mennyire vakmerőség részedről, hogy éppen ehhez a Csehov-drámához nyúlsz?

Én mindenekelőtt nem előadáshoz nyúlok, hanem drámához, így azt is mondhatnám, hogy teljesen mindegy, hogy kinek a Három nővérét láttam már korábban, hiszen elkerülhetetlen, hogy ebből az alkotói folyamatból a „mi Három nővérünk” szülessen. Vakmerőség, abban az értelemben, hogy egy rendkívül népszerű drámáról van szó, így nem kerülhetem el az összehasonlítást. Vakmerőség, mert olyannyira zseniális a szöveg, hogy az egyik legnagyobb kihívást az jelenti, hogy képtelenek vagyunk belőle húzni; ez pedig azért nehezíti meg roppantul a munkánkat, mert négy felvonás erejéig szeretnénk fenntartani a néző figyelmét. Olyan ez a szöveg, mint egy jól csiszolt gyémánt– szerkezetében minden nagyon logikus, összefüggő, átgondolt és letisztult még molekuláris szinten is, vagyis részletek legmélyéig. Ha megbontanánk ezt a rendet vagy ha kifaragnánk belőle, veszítene a karátokból vagy ami még rosszabb: megszűnne gyémántnak lenni. A drámai szöveg nagyon sűrű, rengeteg szubtilis információ lappang benne, éppen ezért érdemes elolvasni legalább tízszer, és ennél fogva az előadásunkat megnézni is érdemes lesz legalább kétszer.

Ki jött az ötlettel, hogy itt és most éppen ez az előadás kerüljön megrendezésre?

Nagyszínpadi rendezéshez kértek fel, én pedig ragaszkodtam valami klasszikushoz. Sok ötletet vetettünk fel, de mindenben csak a problémát láttuk, nem pedig a megoldást, és mindannyiszor visszatértünk a Három nővérhez, amire leginkább egy nagyon erős és megmagyarázhatatlan megérzés kötelezett. És gondoltuk, hogy ha már ilyen nyitott és lelkes  a csapat, akkor vágjuk nehéz fába a fejszénket. Az persze kérdéses, hogy a mi ízlésünk milyen mértékben egyezik a közönség ízlésével, de Csehov művészete ebben a tekintetben is biztató. A fő célunk az, hogy gyönyörködtessük a nézőket.

Amikor többes számban beszélsz az alkotókról, akkor nem csak a színészekre gondolsz, hanem elsősorban a díszlet- és jelmeztervezőre. Mennyiben segíti a munkádat az, hogy egy összeszokott tervezőcsapattal dolgozol együtt?

Benedek Zsolt dramaturggal egy érdekes alkotói szimbiózisban vagyunk. A dramaturgnak ugyanis az egyik klasszikus feladatköre a szövegértelmezéshez és az azzal való utómunkához, annak színpadi alkalmazásához kötődik, de ebben az esetben azonban Zsolt nemcsak dramaturg, hanem egy féle társrendező is, és ugyanígy a magam rendjén én is belemegyek a szövegértelmezésbe például a színész szemszögéből. Zsolttal nagyon különbözőek vagyunk, így más-más szempontokat veszünk figyelembe az értelmezésnél, ugyanakkor kellőképpen hasonlítunk is, ahhoz hogy meglegyen a közös nevező. Létrejön tehát több, különböző olvasat, amiket ütköztetünk, míg eljutunk egy véglegesig, amit mindketten elfogadunk. A vitáink során megszülető koncepciót aztán nagyvonalakban vázolom a tervezőknek, és várom, hogy a maguk olvasatával ők is kiegészítsék vagy támadják a létrehozandó világot. Összeszokott kollégák között ez a fajta vita igazán termékeny tud lenni. Előd (Golicza Előd – díszlettervező) például először megbotránkoztatott azzal az ötletével, hogy nem rakunk bútort a díszletbe, aztán rá kellett jönnöm, hogy mindez a kényelmetlenség csak felhangosítja, alátámasztja azt a kényelmetlenséget, ami lényegi adaléka a szerepelők belső világának. Így duplán lesz igaz, hogy senki nem találja a saját helyét. 

A próbafolyamat már januárban megkezdődött, holott a bemutatóra csak március közepén kerül sor. Mi indokolja ezt a – mondhatni - szokatlanul hosszú próbafolyamatot?

Egy nagy oroszhoz ilyen a munkamódszer, hisz az a legszembetűnőbb, hogy ők másképp állnak a távolsághoz, az időhöz. Ezért nem ritka az sem, hogy egy ilyen produkció előkészítése az orosz iskola esetében akár egy évig is eltarthat. Csak az a folyamat, amelyben a színész megérti ezeket a jól kimunkált szerepeket és önmagát átitatja azok észjárásával, lelkületével és érzésvilágával, eltarthat hónapokig, ha igazán alapos. 

Rögtön megtaláltad a hangot a színészekkel?

Azt hiszem, nem túlzás azt állítanom, hogy a közös hangot mi már megtaláltuk az előző három előadás próbafolyamata alatt, amelyben vagy színészként, vagy rendezőként vettem részt. Ha másképpen tételezem a kérdést, a Csehovval közös hangot még mindig keressük. De jó úton haladunk.