A kamaszokra hangolva – beszélgetés Rákay Tamással

Kamaszkorunk alapvető dilemmáira kérdez rá a Szigligeti Társulat legújabb produkciója. A szerelem, a fejlődés és az önkeresés viszontagságait varázsmese formájában tematizáló darab bemutatójára november 20-án, 19 órától kerül sor a Szigligeti Stúdióban. Az alkotói folyamatról a Leánder és Lenszirom díszlet- és jelmeztervezőjét, Rákay Tamást kérdeztük.

- Tündével már korábban beszélgettünk a Leánder és Lenszirom próbafolyamatáról. Ő akkor elismerően nyilatkozott rólad, azt mondta, hogy ritkán fordul elő, hogy egy rendező és egy díszlettervező, akik előzetesen nem ismerik egymást, így egymásra tudjanak hangolódni rögtön elsőre.

- Az első találkozásunkkor megmutattam Tündének a portfóliómat, hogy képet alkothasson látásmódomról, eddigi munkáimról. Ezután Tünde körbevezetett a stúdióban és elkezdte magyarázni a saját ötleteit, rákapcsolódtam – hiszen akkor már ismertem magát a szöveget - az ismerkedésből pedig rögtön munka lett, alkotni kezdtünk, ráadásul közösen, egymás ötleteiből építkezve.

- Mennyire új számodra ifjúsági előadásban dolgozni?

- Nekem ez az előadás a második létrejövő tervezésem, mióta lediplomáztam. Először Kacsoh Pongrác János vitézét tervezhettem egy osztálytársammal közösen, amit családi előadásnak képzelt el a rendező, így a feladat adott volt: a gyerekeknek új élményt kellett adni, a felnőttnek pedig megteremteni a lehetőséget, hogy újraélje gyermekkorát. A Leánder és Lenszirom esetében elsősorban a kamaszokra fókuszálunk, ugyanakkor a felnőttek is ráismerhetnek majd kamaszkori emlékeikre.

- Másképp kell tervezni a kamaszoknak vagy gyerekeknek készülő darabokat?

- Az egyetemen többféle típusú előadást terveztünk, kifejezett célközönséget nem határoztak meg a mestereink, éppen ezért még nem is tudom a kettőt összehasonlítani. Én úgy gondolom azonban, hogy a gyerekek és a kamaszok sokkal őszintébbek és kritikusabbak, mint a szüleik. Tündével együtt az ő szemükön keresztül próbáltuk megteremteni a mi előadásunk világát. Inspirációt saját kamaszságomból és a hétköznapi fiatalok életéből merítettem.

- A beszélgetés folyamán Tünde sokszor kitért arra, hogy az előadás, varázsmese lévén, erőteljesen épít az alkotók és nézők fantáziájára. Mitől lesz varázslatos a díszlet?

- Remélem a tér varázsát mindenki saját magában leli meg. Egy egyszerű térszervezést látunk, melyben a színészek más-más pozíciókban tudják megteremteni azt a miliőt, amiben éppen az adott jelenetük zajlik. Egy erdő és egy palota is ugyanabban az alaptérben tud lezajlani, egy nagyon minimális változtatással. Ettől egy iszonyatos körforgás, kavalkád tud kialakulni, a játéktér sohasem statikus, mindig változásban van. Az egyes jelenetek filmszerűen következnek egymásból, szimultán tudnak a helyszínek megteremtődni.