Ti írtátok: A nulladik perc 1.

írta: Seres Aletta-Anett, Többnyelvűség és multikulturalitás szak, I. év, Partiumi Keresztény Egyetem

 

Június 6-án láttam a A nulladik perc című vendégelőadást a Szigligeti Színházban – és őszintén mondhatom, ritkán éltem át ennyire mély, megrendítő színházi pillanatokat. Már az első percektől beszippantott a darab világa, amely egyszerre volt nyomasztó és felemelő, s amely a felszín alatt sokkal többről mesélt, mint ami látszólag történt.

A történet az 1900-as párizsi világkiállítás idején játszódik – de valójában nem a történelemről szól. Nem látványos korhűségre épít, hanem időtlen emberi fájdalmakra, kiszorítottságra, az újrakezdés esélyére. A díszlet – zsúfolt, szándékosan rendezetlen – egy kikötőt idézett, a változás és várakozás terét. Fémlemezek, kopott ládák, hordók, egy rozsdás hajótest töredéke: mind a szereplők belső világát tükrözték, a lelkükben felhalmozott terheket, sérüléseket. Minden tárgy, minden részlet olyan volt, mint egy vizuális metafora egy belső hiányra vagy fájdalomra.

A színészek alakítása kivétel nélkül kiemelkedő volt. Nagyon tetszett, hogy mindenkinek volt saját monológja – ezek a személyes megszólalások segítettek igazán közel kerülni a karakterekhez. Nemcsak szereplőket, hanem sorsokat láttunk: embereket, akik elvesztettek valamit, és most a maguk módján próbálnak megkapaszkodni az életben. Kiemelném Pötyi mama karakterét, aki bár kissé bolondos volt, mégis rendkívül mély emberi tartalommal bírt. Nem egy klasszikus nagymama-figura volt, inkább egy sokat látott, hajléktalan nő, akinek bölcsessége időnként fájó pontossággal világított rá az élet valóságára.

Két gondolat különösen belém égett az este során. Az egyik így hangzik: „Nem haragudhatsz a világra azért, mert te elképzelted valamilyennek, de a világ nem olyan.” Ez a mondat rávilágított arra a gyakori emberi hibánkra, hogy elvárásokat támasztunk a valósággal szemben, és amikor az nem felel meg a képzeletünknek, csalódunk. A másik idézet pedig így szólt: „Ha egyedül cipeljük a zsákot, akkor a fejünk a földet nézi, de ha ketten, akkor már ki tudunk egyenesedni.” Ennél szebben aligha lehetne kifejezni, hogy mekkora szükségünk van egymásra – a teher is könnyebb, ha van kivel osztozni benne.

Az A nulladik perc egy rendkívül érzékeny, őszinte és mélyen emberi előadás. Ajánlom mindenkinek, aki szeretne egy darabban tükröt látni önmaga és a világ felé is.