410021 Nagyvárad / Oradea, Piața Regele Ferdinand I., nr. 6., Bihor, RO
Facebook
Youtube
Instagram

Hírarchívum / Szigligeti Társulat


Hírarchívum / Szigligeti Társulat 2022.05.26

"Piszkálja meg a színészt a szerep" - interjú Balogh Attilával, a Játék a kastélyban rendezőjével

Molnár Ferenc Játék a kastélyban című vígjátéka zárja a Szigligeti Színház bemutatóinak sorát 2021/2022-es évadban. A május 28-án, szombaton 19 órától az Árkádia színpadán bemutatásra kerülő előadást a Szigligeti Társulat színművésze, Balogh Attila rendezi, akivel az alábbiakban olvashatnak interjút.

Miért pont a Játék a kastélyban? Mi alapján választottátok ki ezt a darabot?

Több szempont is van, az első, és talán a legemberibb: amikor kerestem a darabot, nagyon szerelmes voltam egy színésznőbe, és kértem, hogy mondjon egy olyan címet, amire bejönnek a nézők. Ami csalogatni tudja a közönséget, mert ismert a darab vagy a szerző, és ami kellőképpen könnyed. Ő mondta a Játék a kastélybant. Ahogy elolvastam, szerelem volt első látásra. Tehát tulajdonképpen a szerelem vitt ehhez a választáshoz. De volt benne stratégia is. Egy sokkal szomorúbb darabot terveztem először, aztán azt éreztem, hogy a körülmények eléggé szomorúak lesznek ahhoz, hogy egy vidámabb darab jobban állja meg a helyét. Ezért is csaptam le a Játék a kastélybanra, ezzel megváltoztatva az eredeti elképzelést.

Ha egy külföldi szerző művével foglalkoznátok, akkor valószínűleg könnyen lehetne találni, vagy készíttetni egy modern fordítást. Ebben az esetben nem okoz nehézséget Molnár Ferenc szövegének a régiessége?

Van a szövegnek ebből adódóan egy patinája, ami szerintem jól áll neki. Annyira nem régi, hogy érthetetlen legyen, sőt van benne egy csomó szófordulat, amit mi – sepsiszentgyörgyiként – még mindig így mondunk. Például: „Meg tetszik mondani, hogy mit tetszik parancsolni?”, ez Háromszéken nagyon gyakori magázódási forma. Ez csak egy példa. Ez a patina jobbá teszi a szöveget, kicsit mint a bort az idő.

Több helyen is játsszák ezt az előadást jelenleg is, gyakran elő szokták venni színházak. Miben lesz ez más, miben érzed leginkább ennek az előadásnak az erejét?

Én nem láttam a többi feldolgozás közül egyet sem, ha készülök rendezni egy darabot, akkor tudatosan nem szoktam megnézni mások munkáit, mert nehezíteném vele a saját dolgomat. Ha van egy olyan megoldás, ami kézenfekvő, akkor az valószínűleg sok mindenkinek eszébe jutott még. Nem szeretnék csak azért lemondani róla, hogy a lelkiismeretem tiszta legyen, hogy nem lopok. Kerülgetni a többi darabot, és úgy rendezni, az egy felesleges béklyót rak az alkotói szabadságra szerintem. Persze klasszikus darabokat, egy Faustot vagy Az ember tragédiáját nem tudnám úgy megrendezni, hogy ne lássak belőle semmit, hiszen már láttam. Ezeknél az ember nem tudja elkerülni azt a kánont, ahol tart a művészet egy darab kapcsán. Ahhoz viszonyulni kell. De ebben az esetben inkább egy áldott tudatlanságban vagyok, és ebben is szeretnék maradni a bemutatóig. Majd lehet, hogy utána két héttel megnézek egy Játék a kastélybant, csak kíváncsiságból.

Nincs benned olyan félelem ezzel kapcsolatban, hogy ha van vagy volt már egy nagyon hasonló értelmezésen alapuló előadás, akkor a végeredmény is nagyon fog rá hasonlítani?

Nincs bennem ilyen félelem, mert bízom annyira a csapatnak az egyediségében, hogy szerintem ez nem fordulhat elő. Hogyha előfordul, akkor meg szeretnék találkozni azzal a csapattal, akik ezt csinálták, hiszen milyen jó lenne, ha kiderülne, hogy nem csak mi vagyunk, akik így gondolkodunk. Kicsit olyan ez, mint hogy nekem nincs testvérem, de úgy örvendenék, ha egyszer egy ikertestvéremmel találkoznék. Ha látnék egy olyan előadást, amit más pont úgy rendezett, mint én, anélkül hogy tudtunk volna egymásról, az csak nyitottsággal és kíváncsisággal töltene el a másik fél irányába. Nem lennék féltékeny, hiszen mire, ha nem tudom, hogy ők hogy csinálták.

Éppen a főpróbahét előtt állunk. Mennyire érzed késznek jelenleg az előadást, hány százalékban van meg eddig?

Hatvanöt százalék. Azt látom, hogy ha most valaki bejönne, és megnézné a próbát, akkor a történet állna a lábán. Sok helyen nevetni is tudna, sok helyen a színészi játék is jól működne. Ami még hátra van, az a jelmez, díszlet, fény, olyan külsőségek, amikből tovább lehet építkezni, hogy ebből egy előadás legyen. Ne azt érezze az ember, hogy egy próbát néz. Ezek hatni fognak a színészekre, és remélem, hogy születik majd belőlük még egy csomó olyan friss dolog, ami jól fog esni ennek az egésznek. Már várjuk a főpróbahetet, mert eddig összesen talán hat színpadi óránk volt és már nagyon hiányzik mindenkinek a színpad.

A szereposztást mi alapján állítottátok össze?

Azt szokták mondani, hogy a jó szereposztás olyan hetven-nyolcvan százaléka a sikernek. Ezt én is így látom. Mitől lesz jó egy szereposztás? Mindegyik szerep beszél valamiről, mindegyik kapcsán beszélni lehet egy témáról, és megkockáztatom azt is, hogy mindegyik szerep kapcsán megindulhat a színészből egy egészséges exhibicionizmus. Valamit meg akar mutatni magából, valamit meg akar mutatni a dolgok természetéből a világnak a szerep kapcsán. Igyekszem úgy kialakítani a szereposztást, hogy a színészeknek egybeessen az emberi, saját művészi közlendőjük a szereppel, abban az olvasatban, ahogy én látom. Ez az egyik pillér, a másik az, hogy amikor az ember szereposztást készít, megpróbálja elképzelni, hogy kinek mi állhat jól. Vagy mi lehet a színész számára izgalmas? Amitől ő nem pont olyan, mint a szerepe, hanem neki játszani kell valamit, őt valamerre viszi, és együtt mennek a szereppel, nem kész a dolog a szereposztás kirakásának pillanatában. A legjobb az, ha az embernek kedve lesz dolgozni. Nekem ez is fontos, nálam a próbákon a morál nagyon fontos tényező. Egy háborús példa jut eszembe: sokat számít egy harcban, hogy milyen a morál. Valahol ez is egy harc. Olyan, mint a születés. Tulajdonképpen most együtt szüljük és születünk újjá ebben a darabban. Világra hozunk egy produkciót. Lehet, hogy van olyan színész, aki az egyik szerepet csuklóból meg tudná csinálni, de azzal meg úgy könnyítenék a próbafolyamaton, hogy nem tenne jót a morálnak, mert az kiírtja a harcot és a játékkedvet. Ezért szeretek úgy szerepet osztani, hogy egy picit megmaradjon a kihívás. Piszkálja meg a színészt a szerep, ha lehet.

Ebben teljesen szabad kezet kaptál?

Nem kapok szabad kezet, olyan értelemben, hogy én is több részre szakadok, és egyik rész nem hagyja szabadon a másikat. Valamit akar az embernek az elszállt művész agya, valamit akar a lelkiismerete, ugyanakkor vannak dolgok, amikre rámutat a tapasztalat, az együtt töltött idő a kollégákkal. Hiszen én a színpadon együtt játszok ezekkel az emberekkel, akiket most rendezek. Úgy érzem, hogy nagy előnyöm, hogy ismerem mélyrehatóbban a színészkollégákat, mintha mondjuk egy vendégrendező lennék. Persze ilyenkor próbálom ezt a fajta ismeretséget a produkció előnyére fordítani. Sokszor a józan észnek vagy a lelkiismeretnek az egyik hangja az pont a művészeti igazgatótól jön, aki lát egy még nagyobb összképet. Én alatta dolgozom, tehát nem láthatok rá annyira felülről, mint ő. Ez tulajdonképpen egy konstruktív vita köztem, és Novák Eszter között, de semmiképp nem bánom, ezekre a beszélgetésekre szükség van. Itt is elindultam egy szereposztással, ami a fejemben volt, aztán alakult egy jobb felé.

Az nem okoz nehézséget, hogy egyik este együtt játszol a színészkollégákkal, másnap pedig neked kell levezetned a próbát és irányítanod őket?

Nem. Végső soron a rendezés is egy szerep. Hiszen ez is egy funkció. Úgy tekintek a szerepekre, mint funkciókra egy koncepción belül. Itt nem feltétlenül rendezői koncepcióra gondolok, hanem akár írói szándékra. Mindenkinek van tehát egy funkciója, van, akinek az a dolga, hogy felcsigázza a nézőket, van, akinek az a dolga, hogy megnevettesse, van, aki a hátát tartja a főszereplőnek. Tulajdonképpen onnantól, hogy a rendezés csak egy másik funkció, nem túl nagy lépés. Hiszen én is gondolkodom a próbán színészaggyal, hogy tudjam a színészt bentről segíteni. Például ne adjak neki olyan instrukciót, ami arról szól, hogy milyen hatását várom el az ő játékának. Mert őt az nem inspirálja, ha azt mondom például, hogy ez a jelenet olyan legyen, hogy én sírni akarok rajta. Ezzel neki nem feltétlen kell törődnie, hanem bentről, a szerepéből lásson kihívást vagy megoldandó feladatot maga előtt. Ilyen szempontból én egy színész vagyok, akinek az a nagy előnye, hogy kintről látom a többiek játékát. És ezzel az előnyömmel és felelősségemmel is élek. Ezt elfogadják, így nincsen hierarchia miatti vita. Ha valaki empatikus egy rendezővel, lássa, hogy tulajdonképpen a rendezőnek van sokszor a legnehezebb dolga, mert ha rendezel kinek felelsz? Persze, a művészeti igazgatódnak igen. De alapvetően a képzeletbeli közönségnek felelsz. Nincs, aki felelősségre vonjon, vagy vezessen téged, hogy ezt most hogy kellen megcsinálni, hogy jobb legyen. Persze ott vannak a munkatársak, akik segítenek, de ha tegyük fel egy olyan helyzetbe kerülsz, hogy rá kell venned a csapatot valami nehézre: például rájössz, hogy az egyik jelenetben hatalmasat tévedtél, mert másról szól, nem segíti úgy az előadást, amilyen formában van. Ahhoz, hogy ezt megváltoztassuk, fejest ugrunk az ismeretlenbe, és még van három nap a bemutatóig, és mégis át kell valamit rendezni, megfosztva az addig felépített biztonságától az egész csapatot. Mielőtt egy ilyen döntést meghozol, nincs akit megkérdezz, hogy ezt most megteheted-e? Hiszen te is egy délibáb után mész valahol. Valamit elképzelsz, hogy az úgy jobb lesz, és senki nem tudja biztosan, hogy tényleg így van-e? Mert senki nem látja az egészet kívülről úgy. Ezért sokszor vannak nehéz döntések, amik nem irigylendőek egy ilyen funkcióban. Ez csak az egyik vetülete, de azt akartam vele mondani, hogy tiszteletben tartjuk egymás funkcióit, egymás szerepét ebben az egészben, emiatt nincsenek ilyen konfliktusok, teljesen jól dolgozunk.

A jelmezeket Bajkó Blanka Alíz, a díszletet pedig Golicza Előd tervezi. Milyen lesz az előadás látványvilága?

A darab Olaszországban játszódik, egy gyönyörű kastélynak egy gyönyörű szobájában. Az egész tele van kellemmel meg idillel, és ezt nagyon fontosnak tartottuk. Emiatt Blanka egy húszas-harmincas évekbeli, elegáns stílusba öltözteti a színészeket. A térben van egy ablak, -amit amúgy kér Molnár Ferenc is, és milyen jól teszi- amin keresztül ezt a szépséget megpróbáljuk érzékeltetni, visszaadni. Egy ablak, ami gyönyörködtet. Azt szeretem elődnek a díszleteiben, hogy külön partnere a színészeknek, mint egy külön entitás. A fiút hozzák a primadonnának meglepetésnek, szerelmes, és azt állítják a darab elején erről a térről, hogy ez az ő szobája. Ezért mi úgy gondoltuk, hogy érdekes lehet, ha túltoljuk a szobának az erotikáját. Hiszen a kezdeti, idillikus, forró szerelem, amivel indul az egész darab, annak egy szinte blőd lenyomata jó, hogyha ott marad a térben végig, hogy kelljen hozzá viszonyulni. Ilyen értelemben szerintem egy nagyon izgalmas tér. Semmiképpen sem semleges, hanem olyan, ami provokálja, karcolja a benne lévőket, és ez hasznos dinamikát ad a játéknak.

A zenét nem megszokott módon, izgalmasan használod az előadás során, amit Hodu Péterrel együtt terveztetek, terveztek el. Erről tudnál mondani pár szót?

Tulajdonképpen több főszereplője van a darabnak, Turai, a drámaíró az egyértelmű főszereplő, hiszen az ő szemszögén keresztül látjuk végig a történetet. De a fő téma a szerelem, aminek az egyik fő képviselője a darabban Ádám, a zeneszerző. Noha ő a darabnak az egyik „álcázott” főszereplője, neki van talán a legkevesebb szövege. Viszont az állapot, amiben ő van, nagyon fontos, hogy exponálva legyen. Ebben az esetben a zene szerepe főleg ez, hogy gyakorlatilag exponálja egy zeneszerző érzéseit. Ahogy ő érzi magát, és amilyen zenét hall a szférákból, azt halljuk mi. Emellett igyekeztünk, hogy a zene minél elegánsabb legyen, hogy találjon az egész darab hangulatához, ezért is főleg komolyzenével élünk. Az pozitívum, hogyha találunk olyan olasz zeneszerzőt, aki komoly zenével foglalkozik. Ezért is döntöttünk itt-ott Vivaldi mellett. Van egy gyönyörű, olasz, mediterrán lírája, nem véletlenül a Négy évszak is az ő műve. Nem akarok mélyebben belemenni, de tény, hogy az előadásnak, a miliőnek nagyon jól esik a Vivaldi.

Ez már a sokadik alkotásod itt a Szigligeti Színházban. Szerinted, ha egy néző úgy jön be erre az előadásra, hogy tudja, hogy te rendezted, akkor mik az előfeltételezései?

Nem tudom, hogy nekem van-e ilyen kézjegyem. Én megpróbálom mindig maximálisan alávetni a művészetemet az írói szándéknak, legalábbis amit az én agyam és érzelmi intelligenciám felér, azzal megpróbálom az írói szándékot szolgálni. Ezért, ha három random előadásomat megnézed, akkor nem biztos, hogy rájössz, hogy ezeket mind ugyanaz az ember rendezte. Főleg, ha annyira különböznek a művek, amikből kiindultunk. Nem látok ilyen vonást, vagy viszonyítási pontot, remélem, hogy jók lesznek benne a színészek. Ez furán hangzik, de ez is egy fő hangsúly: szeretem, hogyha a színészeknek személyes, amiről beszélnek, és ha úgy tudnak megnyilvánulni az előadásaimban, hogy az utána jó érzéssel töltse el őket. Nem azt mondom, hogy én vagyok a világ legjobb színészvezetője, de azt biztosan tudom állítani, hogy ezt mindig megpróbálom.

Mennyire látod magad előtt a közeljövőt? Milyen terveid vannak?

Annyira labilis most a színházunk helyzete, és egyáltalán szerintem Európa helyzete emiatt a nyomás miatt, amit ránk tesz ez a háború – ami pont egy pandémia után jött –, hogy mindenki igyekszik a víz felett maradni éppen. Az egyik szememmel kilátástalannak látom a jövőt, a másikkal meg nagyon izgalmasnak. Ilyenkor van szerencsém, hogy valamennyire hívő ember vagyok, valamit merek bízni a gondviselésre is. Én szerintem az aranykorba születtem bele, ’88-as vagyok. Amikor nagyon jól mennek a dolgok, sok művészembernek az a reakciója, vagy azt az attitűdöt veszi fel, hogy azt mondja a közösségének, hogy „Itt baj lesz!”. Az Y szerintem egy ilyenre sikeredett mű volt. Azt még a pandémia előtt írtuk, és belefolyt a próbafolyamat a pandémiába. És most, hogy pandémia már éppen nincs, de jön egy új háborús helyzet, közben a bolygó élhetetlenné válik, ebben az esetben inkább az jön, hogy az alkotók arról énekeljenek, hogy „Hajrá fiúk, mert jó lesz! Bízzatok, reméljetek, kialakul, megcsináljuk!”. Most szerintem inkább egy ilyen széria jön. De közben meg, ha már lefele van az ember a lejtőn, nehéz úgy fedni, hogy kimásszon a gödörből, vagy váltson irányt, vagy megálljon a lejtőn. Sokszor a fedés az embert még lejjebbre viszi.

Lejegyezte: Dögei Mátyás