Hódítók és áldozatok

Hódítók és áldozatok

Interjú Hargitai Iván rendezővel

 

 A Veszedelmes viszonyok cím egy levélregényt, egy drámát, egy ebből készült forgatókönyvet és számos hollywoodi filmet egyaránt jelöl.  Melyik inspirált a legjobban?

 Tizennégy évvel ezelőtt megrendeztem ezt a darabot Pécsen, amelyet Christopher Hampton írt Choderlos de Laclos regénye alapján. Először a filmmel találkoztam fiatalon, amelynek forgatókönyvét szintén Hampton írta. Később pedig a regényt is elolvastam, amelyet rendkívül izgalmasnak tartok és, amely a 21. században is megállja a helyét. Akkor is és most is fontos szerepet tölt be az emberek életében az írásbeliség, hiszen az utóbbi 15 évben többet írunk, mint valaha – gondoljunk csak rengeteg sms-re, facebook- és blogbejegyzésekre. A darab méltó utódja a levélregénynek, ugyanis árnyalt színészi játékot követel a játszóktól. Valójában nem is a szövegek vagy a film fogott meg, hanem az ábrázolt történet, ami ugyan kimondottan broadway-szagú, musicales, hollywoodi, viszont alapját egy bonyolult, érzelmi szál képezi.

 

Miben módosult az a koncepció, amely alapján 2002-ben dolgoztál?

 Eltelt tizennégy év, ami sokat számít egy ember életében. Úgy gondolom, két főszereplője van a történetnek, Merteuil márkiné és Valmont, akik cinikusan fogadást kötnek, hogy kit lehet elcsábítani és kit nem. Akkoriban inkább Merteuil márkiné szemszögéből láttam a történetet. Három héttel a próbák elkezdése után viszont arra döbbentem rá, hogy mostani rendezésem során Valmont szemszögéből nézem többet az eseményeket.  

 

Miért lehet ez a történet a váradi közönség számára aktuális?

 Ameddig van szerelem, ez érvényes marad. Úgy tűnik, mintha ez a felső tízezer szórakozásáról szólna, pedig ezeket a szexuális meccseket és zsarolásokat az átlag polgár is elköveti, csak az a kérdés, van-e kivel. Rendelkezünk a rivalizálásra való hajlammal, amelyet csupán a társadalmi, morális konvenciók tompítanak. Ha egy férfit az általa kiszemelt hölgyek visszautasítanak, szükséges megfigyelni azt, hogy ő hogyan bánik az iránta érdeklődő nőkkel. Vagy, a nők nem szépek, hanem szebbek, sikeresebbek vagy hódítóbbak szeretnének lenni, mint a többiek. A kérdés az, hogy mennyire tudjuk féken tartani ezeket a szenvedélyeket.

 

A munkamódszeredről mesélj kicsit. A karakterek megalkotásánál mennyiben támaszkodtál a filmbéli világra, a saját elképzelésedre a dráma és a regény szereplőiről, illetve azoknak a színészeknek a személyiségére, akikkel most dolgozol?

 Az én elképzelésem és a színész karaktere között kell megtalálni a középutat. Így válhat személyessé egy történet. Ha kívülről szemléli és úgy játszik a színész, az szülhet ügyes megoldásokat, de nem átélhető a néző számára.

 

 Visszatérve a történetre: mit gondolsz, a veszedelmes viszonyoknak ki a legnagyobb áldozata?

 A férfi és a nő elindítanak egy játékot, amelynek áldozatul esik egy fiatal fiú, egy lány, majd a lány anyja is. Olyan ez, mint a dominóhatás. Sokszor azt gondoljuk, ezek a casanovák vagy don juanok milyen romantikus, sármos karakterek, akik bárkit el tudnak csábítani. Minden ilyen találkozás és viszony után romok maradnak, amelyeknek a legnagyobb áldozatai valójában a nagy hódítók. De nem csupán erről szól a történet, hanem arról a dilemmáról is, hogy hogyan kell leélni az életet. Ha úgy éled le, hogy huszonévesen vagy harmincasként házasságot kötsz, és örök hűséget ígérsz, lakásra gyűjtesz, neveled a gyerekeket, akkor – ne legyünk álszentek –, a kapcsolat képes kiürülni. Nem véletlenül történik ennyi válás. De mindezek mennyire sorsszerűek? Mennyit bír meg egy kapcsolat? Ha elmúlt a szenvedély, meg kell csalni a másikat vagy elválni? És mi lesz a gyerekekkel? Egészen más egy negyvenes nőnek és egy negyvenes férfinak párt keresni. Ezekkel a dilemmákkal minden polgár óhatatlanul találkozik.

 

Azt az értékrendet, amely a regényben és filmben szerepel, és amely kb. 200 évvel ezelőtt megalapozta a társadalom szemléletét, mennyire lehet egyeztetni a 2016-ban vallott értékekkel?

 Ezt így lehetetlen megítélni. Szerelmi intrikákkal akkor foglalkoztak az emberek száz évvel ezelőtt, ha volt rá idejük. Ez akkoriban arisztokrata mulatság volt, hiszen volt idejük foglalkozni az öltözködéssel, a lovaglással, vadászattal meg a nőkkel. Naivan azt szoktuk mondani, hogy korunk romlottabb, mint az előzők, pedig a Veszedelmes viszonyok Sade márki korában játszódik és nem véletlenül ered éppen ebből az időszakból a szadizmus szó. Ha ez a történet nagyon specifikus lenne kultúrtörténetileg, biztosan nem játszanák.

 

Azt mondtad, a történet kulcsmondata: nem vagyok a magam ura. Van olyan szereplő, aki mégis uralja érzelmeit?

 Erre a legjobban csak egy kérdéssel tudok válaszolni: vajon lehetünk-e teljesen urai a testünknek és az érzéseinknek?

 Készítette Kiss Melinda