Szíjártó Tímea-Aletta: Komolyan vettek

A pályázat kapcsán többször elhangzott már, hogy a váradi pedagógiai líceum elvégzése után a kolozsvári színművészeti főiskolára jelentkeztél.

Elég hamar kiderült számomra, hogy ez az, amiben szeretném kipróbálni magam, bár nem voltam benne biztos, hogy gyakorló színész is leszek. A legtöbb elméleti szak soha nem vonzott, s bár az iskolában mindenből hoztam egy bizonyos szintet, értelemszerűen nem szerettem mindent. Ha még egyszer kellene választanom, akkor sem választanék mást, a színi jó döntésnek tűnik utólag is. Legfeljebb csak tudatosabban élném meg mindazt, amit ott tudtak nekem nyújtani.

Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál a főiskolán?

Az egyetemen osztályvezető tanárom, Szilágyi-Palkó Csaba mellett olyanok tanítottak, mint Hatházi András, Dimény Áron, vagy Salat Lehel. Általuk abba is picit belekóstolhattunk, hogy hogyan működik a társulati élet, hiszen számtalanszor előfordult, hogy mi is csak akkor tudtuk meg, hogy mikor lesz óránk, amikor a színházi próbarendet kitették. Szép előadásokban vettem részt; a Liliomban, amit osztályvezetőm rendezett Muskátné és Juli szerepét játszottam. Bár Juli közelebb áll hozzám, Muskátnét nagy kihívásnak tartottam. A Sirályban Arkagyinát osztották rám, az előadás felvétele még most is megvan, időnként újra előveszem, de hamar ki is kapcsolom, mert nem szívesen látom vissza magam. A legjobb alakításomat, úgy gondolom, a Kabaréban nyújtottam, ahol Schneidernét játszottam de nagyon szerettem Titánia szerepét is a Szentivánéji álomban. A főiskolán gyakran osztottak rám öregasszony szerepeket, ami valahogy nem fért össze az akkori elképzeléseimmel, így gyakran, ha magamban is, de kardoskodtam ellenük.

Mi volt az a fordulópont, amikor úgy döntöttél, hogy mégsem helyezkedsz el a szakmádban?

A főiskola elvégzése után nagyon szerettem volna visszajönni Nagyváradra, nem volt más opcióm, hiszen a Szigligeti Színház előadásain nőttem fel, innen kaptam az első benyomásokat arról, hogy milyen is a színház. A társulatban akkor azonban nem volt üresedés, így ez a helyzet döntötte el helyettem a jövőmet. Először két középiskolában dolgoztam mint helyettes magyartanár, ez volt a kapocs vissza a tanügyhöz. Nagyon jó volt az a szűk egy év, már csak azért is, mert az óvoda túl nagy váltás lett volna a színészet után. 2008-tól kezdődően pedig óvónőként dolgozom.

Próbálkoztál már korábban is az írással?

Írtam, de nem drámát. A főiskola alatt, értelemszerűen sokkal kevesebbet, hiszen ott zajlott egyfajta alkotómunka, ami nem hagyott teret másnak. Jelenleg is írok, bár ezt leginkább funkcionális írásnak tekintem. Mondókákat improvizálok a gyerekeknek, meséket mondok nekik, vagy éppen kislányomnak. Ezeket leggyakrabban le sem jegyzem, de éreztem már úgy, hogy ha leírnám, talán másokat is érdekelne.

Hogy találkoztál a Drámázat felhívásával?

A húgom szólt, hogy látta a felhívást, én pedig utánanéztem, hogy pontosan mi is ez a pályázat, mit kérnek. Nem írtam még soha drámát, de úgy gondoltam, mit veszíthetek? Rosszul bírom a kritikát, de úgy gondolom, hogy ez az első ilyen szövegem, természetes, hogy találhatunk benne kifogásolni valót.

Egy nagyon emberközeli témát dolgozol fel Az esetben. Olyan, mintha az emberek körülöttünk élnének, mintha már találkoztunk volna velük.

A téma abszolút az utcán hevert. A kortárs dráma számomra ilyen, a valósághoz közelít. Nem tudok olyan problémákat hitelesnek elfogadni, amelyek nem érintenek meg, ez a kortárs földhözragadtság viszont nemcsak érint, hanem meg is érint. Nagyon dicséretes az, amikor valakinek sikerül aktualizálnia például egy Shakespeare-szöveget, de a kortárs drámában szerintem annak van tétje, hogy hogyan látjuk közvetlen környezetünket. Én szeretek látni, emberekkel találkozni, megnézni és megvizsgálni őket. Írás közben az volt a legfontosabb számomra, hogy hogyan szólalnak meg a szereplőim. Nem tagadom, hogy sok párbeszédet így, ebben a formájában az utcán hallottam először, hús-vér emberektől. Például, amikor Pista szidja a világot, azt egy buszmegállóban hallottam egyszer.

Milyen volt az első találkozásod az előadás rendezőjével, Sardar Tagirovskyval?

Sardart nem ismertem korábban, és először a Pécsi Országos Színházi Találkozón futottunk össze egy rövid időre. Nagyon meglepett és furcsa volt, hogy az én irományomat, a kétszombatos salátámat ilyen komolyan veszik az emberek. Talán én sem vettem ilyen komolyan...

Az előadás alkotói a szerzői utasítások különleges helyét és szerepét emelték ki.

A szerzői utasítások valóban eléggé leszűkítik a lehetőségeket. Erre elsősorban nekem volt szükségem, látnom kellett, hogy ki hogyan fogja meg a kávéscsuprot, hova teszi azt, hiszen egy apró gesztusból egy egész világ kibontható. Persze, a rendező fogja majd eldönteni, hogy mi hogyan köszön majd vissza.
Nagyon fontos volt az is, hogy olyan szöveget írjak, amit szeretnek a színészek. Amikor erre rákérdeztem Sardarnál, azt mondta, ő is és a színészek is szeretik a szöveget. Ennél nagyobb sikerélmény már csak az lesz, ha a közönség is szeretni fogja.

Mennyiben volt beleszólásod a rendezői koncepcióba?

A POSZT-os beszélgetésen elhangzott, hogy a jó szerző a halott szerző, mert ő már nem szólhat bele a megvalósításba. Én úgy gondolom, nem kell ehhez meghalni, el kell fogadni, ha belenyúlnak a szövegedbe. Sardar tiszteli a szövegemet, ez a tisztelet pedig kölcsönös kell legyen. Nem szólhatok, és nem is akarok beleszólni az ő munkájába, hiszen nem az én dolgom, hogy színpadra vigyem a saját munkámat. Mindenesetre arra kértem a rendezőt, hogy ha még hozzá kell írni a szöveghez, azt hadd tegyem én meg.

Nem merült fel benned, hogy szerepet vállalj a darabban?

Amikor először találkoztam Czvikker Katalinnal, nagyon kedves volt és rögtön felajánlotta, hogy szerepelhetek benne. Én erre nemet mondtam, mert nem szeretném feldarabolva, sminkeletlenül látni a darabomat. Részt vettem egy próbán, láttam annak egy szeletét, de sokkal izgalmasabb lesz, hogy milyen kész terméket kapok majd a bemutató alkalmával.