Utolsó útjára kísérték Halasi Erzsébet színművésznőt

Mélyen megrendült Gyászoló Család! Gyászoló Kollégák! Kedves Közönség, végtisztességet tevők gyülekezete!

 

„Ma vagyunk, holnap nincsünk!” - mondja Tamási Áron az Ősvigasztalásban. Lám, feleim, mi is így jártunk. Néhány napja még életvidám, terveket szövő asszony, s most itt fekszik, hogy örökre búcsút vegyen imádott színházától. Attól a színháztól, ahol felnőtt, ahol tulajdonképpen élt, attól a színháztól, mely sok-sok örömet adott az életének, napfényt, boldogságot, sok tapsot, szerepeket, szerelmeket, voltaképpen: családot.

Halasi Erzsébet élete volt a színház. Nemcsak azért, mert évtizedekig taposta Thália szegekkel teli, nyikorgó, portól duzzadó deszkáit, de azért is, mert itt lakott évekig a színház mellett, ha kinézett az ablakon a Szigligeti Házát látta. Látta a nyüzsgést, a próbákat, az előadásokat, ha éppen nem volt ő is a nyüzsgők között. De azért is, mert az otthon falai között is színház volt, hiszen táncos volt a mama, kiváló és nagyra becsült színész volt a papa, a mindanyiónk által szeretett és nagyra becsült művész: Halasi Gyula! Ha akarta volna, sem tudott volna kikapcsolódni a színházból. Más pályát szeretett volna, mégis színész lett, mert ilyen körülmények között nem lehetett más. Ezt rendelte számára a sors, a Fennvaló. Egész élete a színház bűvöletében zajlott, mely néha béklyó is volt, nem csak öröm, de üröm is. Egyszóval: élet!

Megdöbbenésünkre, fájdalmunkra nem találunk szavakat, hiszen élhetett volna még. Manapság 74 év nem nagy idő. Igaz, a színház, mintha kilépett volna az életéből, de bármikor jöhetett volna még egy szerep, mely ő rá vár, nem így történt, a Mindenek színházigazgatója másként döntött. Fáj, nagyon fáj, Halasi Erzsébet hiánya. Váradi magyarságunk ismét szegényebb lett egy nagy művésszel. Színművésszel, kinek rövidre szabott élete mégis teljes volt. Hiszen olyan alakításokkal örvendeztette meg szeretett közönségét, amely sokáig emlékezetesek maradnak.

1961-ben érkezett vissza a Főiskoláról a már jól ismert Gáll Ernővel. És ezután még 50 év következett a színház szerető nagyváradi közönség örömére. Neve ismert lett Erdély szerte, még a határon túl is. Végig játszotta a magyar drámairodalom legszebb női szerepeit. Tündökölt, mint Tóth Mari a Noszti fiú esetében, emlékezetes marad Pólikaként a Nem élhetek muzsikaszó nélkülben, melyben évekkel később Zsani nénit is eljátszhatta. Kiváló Muskátné volt a Liliomban Miske László oldalán. De mondta az Éj királynője csodálatos monológját is a Csongor és Tündében. Brillírozott a Liliomfiban, mint Erzsi, a kocsmáros lány Varga Tibor László oldalán. Játszott a 33 névtelen levélben, Tabéry Géza Álomhajójában, a Döglött aknákban, a Szájhősben, az Eredeti helyszínben. Énekelt, táncolt a Luluban, a Majd a papában, a Mi, férfiakban, a Mézeskalácsban és megannyi kabaréban. Fenséges volt, mint Kanizsai Dorottya, a Mohácsban.

Nem kerülték el a világirodalom nagy szerepei sem. Ő volt a női főszereplő, Erzsébet a Don Carlosban, Carol az Orfeusz alászállban, Abigail a Salemi boszorkányokban, Curleyné az Egerek és emberekben, Judit Az ördög cimborájában. Megadatott neki, hogy édesapja jubileumi előadásában: Hauptmann Naplemente előtt című drámájában a főhős lányát, Bettinát alakíthatta. Remek volt a Play Strindberg női szerepében, de mint Kocsma Jenny is a Koldusoperában, Mae a Macska a forró bádogtetőnben. Ő maga Szókimondó asszonysággal jubilált Farkas István rendezésében, melynek zenéjét Boross Lajos, a férj, szerezte.

Különös szerepeket oldott meg az utolsó években, melyek számunkra emlékezetesek maradnak szintén művészi nagyságát ecsetelendő: Az anya A félreértésben, Madamme Pace a Hat szereplő szerzőt keres című előadásban, Juanita, a majomlány a Kasimir és Karolinéban.

És akkor még nem is említettem, hogy 1993-ban a Villon és barátaiban spárgában ment le, hogy milyen remek volt a Hal négyesben című drámában, a Tündérlaki lányokban, a Macskajátékban.

Íme, egy életpálya nagyvonalakban, csak emlékeztetőül. Utolsó fellépése három évvel ezelőtt volt a Jubileum című előadásban, hol művészi pályafutásának 50 éve előtt hódoltunk. Szigligeti-aranygyűrűt kapott akkor, ez által is elismerve művészi nagyságát az Igazgatóság részéről. Előzőleg az EMKE Poór Lili-díjával büszkélkedhetett, de Életmű-díjjal jutalmazta az Emberi Erőforrások Minisztériuma is.

Emlékezni és búcsúzni gyűltünk össze ma délelőtt patinás színházunk előcsarnokába. Emlékezni egy nagyszerű művészasszonyra, akinek emléke sokáig itt marad közöttünk. Halasi Erzsi nem az a kolléga volt, akit könnyen el lehet feledni. Szókimondása, éleslátása, azzal, hogy mindig fején találta a szöget megjegyzéseivel sokáig legendaként fog élni közöttünk az öltözőkben, a társalgóban, kiszállásokon, akár az utcán az időjárást szemlélve. A fiatal kollégák iránti szeretete példaértékű. Bölcsessége, színházismerete, színház szeretete, színház iránti rajongása követésre méltó. Még nem beszéltem a közönség iránti megbecsüléséről, rajongásáról. Tudta, hogy a közönség nélküli színház öncélú játszadozás, értelmetlen magamutogatás.

Kedves Erzsike! Te a komédiát már lejátsztad, mulattattál, de mulattál is. Szép pályát hagytál magad után. Maradékaid büszkék lehetnek Rád. Mi, kollégák, pedig hálát adhatunk a sorsnak, hogy megfürödhettünk művészetedben, hogy egy színpadon lehettünk Veled! Emlékedet szívünkben, közbeszédeinkben, biztos vagyok benne, hogy nagy-nagy szeretettel megőrizzük.

Menj Kedves Erzsi, lejts tova a csillagösvényen, tudod, úgy balettosan, mint kislány korodban. Az út végén ott vár már Delorean rendező úr talpig fehérben és Boross Lajos nyakában egy vadonatúj szaxofonnal. És a hajdani kolléganők: Ihász Klári, Palucz Vilma, Papp Magda, Tóth Kovács Ilonka, Szögi Arany, Szokolai Zsuzsa és a többiek, valamint barátnőd: Rácz Mari.

Várnak szüleid, akik biztosan nagyon büszkék Rád: Gyuszi bácsi és Böbe néni.

A függöny legördült, a reflektorok kialudtak, a színpad üresen és sötéten bámul a cifra nézőtérre, várva az új feltámadást, az újra való benépesedést. Úgy legyen!

Kedves Halasi Erzsébet, jó éjszakát!

 

Hajdu Géza

2014. augusztus 14.