Szükségünk van arra, hogy elrugaszkodjunk a mindennapoktól

Szeptember 16-án kerül sor a Szigligeti Társulat A padlás című előadásának bemutatójára. A váradi közönség körében is rendkívüli népszerűségnek örvendő musicallel kapcsolatban Tóth Tünde rendezővel beszélgettünk.

Meglátásod szerint mi a titka A padlás népszerűségének?

Elsősorban a zenének tulajdonítom a musical sikerét. Bár azért azt el kell mondanom, hogy azok a kollégáink, akik messzebbi vidékekről, például Csíkszereda környékéről érkeztek, szinte alig ismerték a dalokat. A televízión keresztül nekünk itt, a Partiumban sokkal közelebb volt a Vígszínház-beli Padlás előadás, emlékeznek rá az emberek, van egyfajta nosztalgia iránta. De azt gondolom, hogy már az első előadáson is a Presser Gábor csodálatos zenéje járult hozzá leginkább ahhoz, hogy ez egy nagy sikerű darab legyen.

A padlás a szövegkönyv szerint „félig mese – félig musical”. Hogyan határozod meg magadnak ezt az előadást?

Elsősorban a robot világába szerettem bele, illetve az fogott meg, hogy az eredeti bemutató ideje, a 80-as évek vége óta hogyan változott a világ. Ebből próbáltam meg kiindulni. Elképesztő és ugyanakkor ijesztő dolog az, hogy a technológia hogyan szól bele az életünkbe. Kimondok egy szót, és a következő pillanatban az algoritmusok kiadják azt bármelyik internetes oldalon. De érzek egy reményvesztettséget is ebben a Padlás-világban. Egy olyan fiatal srác küzdelmei jelennek meg benne, aki nem igazán találja a helyét Azt keresem a történetben, hogy bár ijesztőnek tűnhet ez a mesterséges intelligencia, mi lenne, ha arra használná a tudását, hogy nekünk, embereknek segítsen az álmainkat valóra váltani. Ebből indultam ki, amikor elkezdtem tervezgetni az előadást. És bár valóban „félig mese – félig musical”, én mégis inkább meseként kezelem ezt a történetet, mert úgy érzem, hogy az embereknek nagyon nagy szükségük van arra, hogy egy kicsit elrugaszkodjanak a mindennapoktól. Megpróbálom egyensúlyban tartani ezt a mai, mesterségesintelligencia-alapú világot a mesevilággal.

Mennyiben különbözik az előadás Robinson-karaktere attól, amit a mesterséges intelligenciaként ismerünk?

Akkoriban ez kuriózumnak számított, nem volt ennyire az életünk része. Az érdekessége abban állhatott, hogy ilyet még nem láttunk, hogy egy robot valakinek a mindennapjaiban szerepel. Maga a kibernetikus elképzelhetetlen csoda volt akkor. Most azonban, amikor a Sophiáról, vagyis a szinte teljesen emberszerű robotról szóló videók keringenek az interneten, akinek humora van, kérdezni lehet és válaszol, visszakérdez – ez már a jelenünk, és távolról sem olyan idegen, mint a darab megírásakor. Lehet, hogy a robot jelenléte is dobott a népszerűségén akkoriban, de ma egészen máshogyan közelítjük meg. Ha például ugyanazt a megközelítést használnánk, mint a 80-as években, a mai tizenévesek nyilván kinevetnének.

Aktualizáltátok azt a szerepet, amelyet a robot játszik az előadásban?

Egyrészt igen, másrészt pedig arra voltam kíváncsi, hogy lehet-e ezt a szereplőt a technológia használatán kívül más, színházi, színpadi, színészi eszközökkel megteremteni. Tudjuk, hogy a színház képes a semmiből is csodát létrehozni. Persze mi nem ezt fogjuk tenni – hiszen maga a műfaj követeli, hogy mindenféle technikai csodák is jelen legyenek a színpadon –, de azért színészileg is megpróbáljuk nemcsak a mesterséges intelligenciát, hanem a többi szereplőt is nagyon korszerűen, a mának építeni.

Az előadásban ugyanakkor több száz éves szellem-karakterek is megjelennek, akik nyilván egy teljesen más világból származnak, mint a robot. Ezt hogyan lehet közös nevezőre hozni?

Azt, hiszem, ezt már konkrétan nem árulhatom el, hogy ne rontsam el a meglepetést. A lényeg, hogy lehet jól harmonizálni, ha abból indulunk ki, hogy minden, ami megjelenik a színpadon, az valahol a Rádi vágyaiból épül. Úgy gondolom, hogy ez a négy szellem az ő múltbeli mulasztásainak, tévelygéseinek a kivetülése, az ő személyiségének a része. Ugyanakkor mégiscsak van egy túlvilágiság benne, de ez már a dolog megfoghatatlan részéhez tartozik, aminek a megértésében a zene segít a legtöbbet.

Hogy találtad meg a te Rádidat, illetve a többi szereplőt?

Volt egy szereplőválogató, vagyis casting, amelynek, mivel musicalről van szó, az elsődleges szempontja az volt, hogy minél jobban meg tudjanak szólalni a dalok. Másodsorban természetesen azon is elkezdtem gondolkodni, hogy karakterben kinek melyik szerep felelne meg. Rádi esetében fontos volt, hogy – azon túl, hogy el tudja énekelni a dalokat – kicsit érettebb ember legyen. Nem szívesen osztottam volna nagyon fiatal színészre ezt a szerepet, mert úgy érzem, hogy van egy megrekedt generáció. Nem a tizenévesekről van szó, a 30-asok azok, akik valahogy nem találják a helyüket a világban, nem tartoznak sehová. Ebben a korosztályban érzek egy törést. Elindulni nem nagyon mernek, vagy ha igen, akkor külföldre mennek. Fontos volt számomra Rádinak az a mondata, hogy 'Mamóka megmondta: gyermekem, neked nem muszáj, neked nem itt kellene élned'. Emiatt gondoltam azt, hogy egy olyan generáció tagja játssza ezt a szerepet, amelyikben ezek a kérdések felmerülhetnek – ezért esett a választásom Sebestyén Hunorra.

Két új társulati taggal, két pályakezdő színésszel is együtt dolgozol az előadáson. Róluk mi a benyomásod?

A fentiek mellett az is nagyon fontos volt a számomra, hogy a Révész, vagyis a Barrabás viszont fiatal legyen. Azt a fajta lendületet, hogy „bajom van a világgal, és felrobbantom”, én a fiatalság forrófejűségének tulajdonítom, és nem valami belső gonoszságnak. Inkább arra gondolok, hogy lehet, hogy az a gyerek sokat ült a gép előtt, túl sok lövöldözős játékot játszott, és úgy gondolja, hogy ez a megoldás – robbantsuk fel a világot, mert nekem semmi nem tetszik. Én tehát a Barrabás karakterét sem találom velejéig romlottnak, így szépen össze is tud mosódni a Révész személyével, aki tulajdonképpen egy megváltófigura. Nagy László-Zsolt eljött a castingra, és bármelyik szerepet el tudta volna énekelni, de számomra ő volt az, aki robbantana. És robban is! Óriási energiájú, csodálatos fickó. Ilyés Klaudia castingjánál sajnos épp nem voltam itt, csak felvételről hallottam, viszont őt láttam korábban az Édes Annában. Ő is hihetetlenül sokszínű, és fantasztikus energiái vannak. Hangilag is tökéletesen megfelelt tulajdonképpen mindkét fiatal női karakternek, ám pontosan a robbanékonysága miatt választottam a Kölyök szerepére. Érdekesség még a szereposztásban az, hogy két Mamókánk van – Kovács Enikő és Molnár Júlia. A szereplőválogatás nyomán kiderült, hogy mindketten nagyon szépen el tudják énekelni a Mamóka dalát, ezért úgy döntöttem, hogy egyiküktől sem veszem el azt a lehetőséget, hogy ezt a csodás szerepet eljátszhassák. Most, hosszas mérlegelések, egy casting és egy egy hónapos próbafolyamat után úgy érzem, hogy mindenki nagyon a helyén van a szereposztásban.

Milyen alkotói csapattal dolgozol az előadáson?

A „megszokott emberkéimmel”. Rákay Tamás díszlettervezővel az első közös munkánk a Leánder és Lenszirom volt, később két Olivért is színpadra állítottunk, vele tehát régebbi munkakapcsolatom van, és egészen jól értjük egymást. Nagyon otthon van a zenés színház világában, ezért is bíztam rá ezt a feladatot. Lokodi Aletta jelmeztervezővel sem először dolgozunk együtt, az ő munkáit is ismerheti a váradi közönség például a Tündér Lalából, amelynek létrehozásában szintén együttműködtünk. Tehát viszonylag összeszokott csapatról beszélünk. Úgy érzem, szépen kiegészítjük egymást, és jól tudunk együtt gondolkodni. A dalokat Brugós Anikó tanította be a színészeknek. Elképesztően precíz, pontos, igényes ember, úgyhogy arra lehet számítani, hogy a dalok nagyon szépen szólnak majd. Fontos munkatársam a koreográfus, Kányádi György, aki korábban a Nagyvárad Táncegyüttes táncosa volt, tehát régebb óta ismerjük egymást, és régi vágyunk, hogy közösen dolgozhassunk.

Milyen hangulatban zajlanak a próbák?

Sokat nevetünk, néha pityergünk egy kicsit… Hatnak ránk a zenék már a próbákon is. Próbáljuk jóféle humorral építgetni az előadást, és ugyanakkor a mélységeket is megtalálni benne.

Lejegyezte: Bozsódi-Nagy Orsolya