„Nem nosztalgiázok, hanem jól akarok elmesélni egy történetet”

Márton Gyula Csinibaba című szövegéből készült zenés vígjátékot mutat be a Szigligeti Társulat május 12-én, pénteken 19 órától a Szigligeti Színház nagytermében. Az előadást, amelyben csaknem a teljes társulat részt vesz, Novák Eszter művészeti vezető állítja színpadra, vele beszélgettünk.

Hogyan illeszkedik az előadás az évadtervbe?

Miután Szilveszterre klasszikus vígjátékot választottunk, mindenképpen akartam egy zenés előadást is az évadban. A közönségünknek van egy nagyon jelentős rétege, amely szereti a zenés műfajokat – én is így vagyok ezzel, amint azt már többször is bizonyítottam az elmúlt években. Ugyanakkor szerettem volna olyasmit keresni, aminek a témája is valamiféle társadalmi érzékenységről árulkodik. Sok zenés darab van, amelynek a zenéje nagyszerű, akár komolyzenei igényű, közben pedig a történet kicsit limonádé. Én egyébként azt sem bánom, de most mást akartam. Az előadás dramaturgja az a Kárpáti Péter, akivel mindig konzultálok, amikor évadot tervezünk. Tulajdonképpen ő javasolta a Csinibabát. Nem a film miatt jutott eszébe – az természetesen mindketten láttuk, bár elég rég, a kilencvenes években. Sokkal inkább azért, mert a hatvanas évek elejéről szól, és még éppen élnek azok a generációk, amelyeknek a 60-as évek volt a fiatalsága – ők a mai nagyszülői generációk. Itt vannak ugyanakkor azok a mai szülők is, akiknek a szülei a 60-as években voltak fiatalok, de az egész előző rendszert gyerekként megélték, a zsigereikben máig benne van. És itt vannak az ő gyerekeik, az unokák, és egyáltalán nem baj, ha ők is megértik ezt az örökséget. Persze a Csinibaba Magyarországon játszódik, és mi itt, a határon túl, speciális helyzetben vagyunk, de azért a Partiumban lehetett fogni a magyar televíziót. A történet középpontjában bizonyos értelemben az 1962-es Ki mit tud? áll, amelynek a győztese kijuthatott a helsinki Világifjúsági Találkozóra, és az 56-os forradalom után mindössze hat évvel az egész ország megvadult ettől. Hiszen a kiugrásnak, a kiragyogásnak, a másmilyen élet választásának a lehetőségét hordozta magában részben az, hogy a televízió közvetítette a döntőt, részben pedig az, ami a mi történetünk főhőseit is mozgatja, hogy ki lehet jutni Helsinkibe, ami már Nyugat, és ahol esetleg álmokat lehet megvalósítani.

Hogy érzed, mennyire rímel az itteni emberek fejében a szocializmusról élő kép arra az úgynevezett „legvidámabb barakkra”, ami Magyarországon volt?

Ez attól is függ, hogy a szocializmusnak ki melyik korszakára emlékszik. Pont ebben az időszakban, az 56-os forradalom után, Magyarország volt sokkal rosszabb helyzetben, mint Románia. Az a nélkülözés, ami a 70-es évekre itt nagyon erős lett, pont a 60-as évek elején még nem volt jellemző. Nekem a fél családom, az apai ág, erdélyi származású. Rengeteg rokonunk volt itt. Én 1964-ben születtem, egy-két éves koromtól kezdve minden nyáron hazajártunk az erdélyi rokonokhoz, Kolozsvárra, Szamosújvárra, Marosvásárhelyre. Anyukám mesélte, hogy a 60-as évek elején, mikor a Tata először hozta őt el Romániába, ő tátott szájjal nézte az éttermi kínálatot, rácsodálkozott, hogy mi minden kapható a boltban. Ez a helyzet az ezt követő 20 évben megfordult – mire fiatal felnőtt lettem, már én vittem a rokonoknak Magyarországról a cukrot, lisztet, olajat, amit azelőtt ők hoztak nekünk. A megítélés tehát attól függ, hogy kinek melyik időszakra esnek az emlékezetes évei. De úgy vélem, mindkét országban meg lehetett élni a „kis felszabadulást” és jobblétet is. Románia az 50-es, 60-as évek fordulóján még sokkal vidámabb barakk volt, mint Magyarország, aztán ez megváltozott.

Hogyan jelenik meg a zene az előadásban?

Az előadásban majdnem az egész társulat benne van, és majdnem mindenki énekel. Szerepet kapott ugyanakkor a Nagyvárad Táncegyüttes kortárs részlegének négy táncművésze is. Sok a szóló és a közös dal is. A zene érdekesen alakul: a társulatnak van egy színészzenekara, amit már koncerteken is láthatott a közönség. Dombi Dávid a zongoristánk, lesz egy meghívott gitáros, a többi hangszert pedig – dobot, basszusgitárt, szaxofont és egy második gitárt – a színészek, Dimény Levente, Tőtős Ádám, Szotyori József és Kiss Csaba szólaltatják meg. Néhány dolog felvételről is szól majd. A koreográfusunk Bóbis László, akit szintén jól ismerhet a váradi közönség – bár látni nem szokták a nézők, holott ő maga is táncol, sőt, szteppvilágbajnok. Tavaly ő hozta létre a Gül baba koreográfiáját, előtte a Tárnoki Márk által rendezett Sybill, illetve az én művészeti vezetésem alatt először a Maya című operett esetében is együtt dolgoztunk. Ő tehát, bár meghívott vendégalkotó, kicsit már a társulat részének tekinthető.

Milyen közönségrétegnek ajánlható az előadás?

Márton Gyula szerző meghatározása szerint ez egy zenés-táncos visszarévedés a 60-as évekbe. Természetesen az 50-es évek végének és 60-as évek elejének a táncdal-slágereivel van tele, az alakok is sokszor ezekből a slágerekből ihletődtek. Boldogság lesz a dalokat hallgatni. Úgy veszem észre, legalábbis Magyarországon, de talán itt is, hogy van jelenleg egyfajta retrókultúra: a huszonéveik elején járó egyetemi tanítványaim az összes dalt ismerik, ami számomra elég érdekes. Arra számítok, hogy jófajta családi színház lesz az előadás. A legboldogabb akkor lennék, ha ez a három generáció, amit korábban felsoroltam, együtt jönne el a színházba, és ha utána egy presszóban egy ital mellett vagy otthon, vacsoránál egy picit elkezdenének az idősebbek mesélni arról, hogy milyen volt a fiatalságuk.

Nosztalgiázásra számíthatunk tehát?

Szerintem a „visszarévedés” nem nosztalgiát jelent. A Csinibaba, illetve az, ahogyan az előadás a 60-as éveket megragadja, nem juttatja eszembe a „nosztalgia” szót. Nemrég beszélgettem a szerzővel, aki azt mondja, hogy lírai abszurdnak tekinti a szöveget. Tele van szürrealitással, furák az alakok is – pont, mint amilyen fura alakok léteznek ma is –, és pont annyira sok embernek van olyan rokona, aki már külföldön él, ami itt, Nagyváradon és a romániai magyarság körében általában sem meglepő. Rengeteg fiatal tanul külföldön, nagyon sokan kerestek boldogulást más országokban. Ez egyébként Magyarországon, valójában az egész kelet-európai blokkban probléma. Az egész történetben sok minden van, ami ma is teljesen érvényesen tud megszólalni, és sajnos arra is kell gondolni, hogy úgy tűnik, nem telt el teljes egészében ez a hatvan év az első Ki mit tud óta. Szóval én nem nosztalgiázok, hanem jól akarok elmesélni egy történetet. Mellesleg szerintem az előadás egy nagyon jó történelemlecke is lehet. Nem baj, ha a fiatalok látják, hogy miből vagyunk mi, idősebb generációk, bizonyos beidegződéseink, ma is élő, zsigeri dolgaink mennyi mindenből fakadnak.

Lejegyezte: Bozsódi-Nagy Orsolya