Az Istenes című táncszínházi produkció bemutatója

Istenes címmel mutatott be táncszínházi produkciót december 4-én, vasárnap 19 órától a Szigligeti Színház nagytermében az intézmény Nagyvárad Táncegyüttese. Az előadás az élet és az elmúlás nagy kérdéseire adott ősi válaszokból építkezve mutat be egy fordított életutat, haláltól a születésig, autentikus népzenével és -tánccal, de kortárs elemek felhasználásával. A rendezővel, Novák Péterrel beszélgettünk.
 

– Nem először dolgozol együtt a Nagyvárad Táncegyüttessel. Milyen érzésekkel térsz vissza, milyen hangulatban zajlik a próbafolyamat?

– Egyrészt nosztalgikus; tíz év hosszú idő, de még jó pár barátom tagja a színháznak, akikkel annak idején mérföldkőnek gondoltuk a Nagyvárosi bújdosók bemutatóját. Másrészt a világmegváltó tervek sorsa, hogy idővel alábbhagy a lendület, változnak a körülmények, a lehetőségek. Jóval szerényebb ambíciókkal, elsősorban az élményszerzés szándékával érkeztem az együtteshez a többiek, így a magam számára is. Mi történik akkor, ha az együtt töltött idő minősége kap prioritást, s ennek eredményeként „gurul ki” egy előadás? Jelentem, minden! Gazdagabbak lettünk mindannyian – régiek és újak – néhány hét boldog együttléttel, közösségi pillanattal. Ez egész biztosan látszani fog az előadáson.

– Mi a jelentősége az emberi életút fordított bemutatásának?

– Kinek a visszatekintés, kinek a prevenció. Többgenerációs drámapedagógiai előadást készítettünk, bár szándékaink szerint kerülve minden direktséget. A nagybetűs mondanivaló amúgy is ott lappang kollektív tudatunkban: adja Isten, hogy legyen fennebbvaló! De addig is ajánljuk figyelmébe mindenkinek e földi paradicsomot, a létezés ajándékával és felelősségével, hol életünknek önnön mulandóságunk ténye ad értelmet. A jótállás magunkért. Micsoda erős kifejezés, lehetne… Miután a gyerekkor a legtisztább énkép és azonosság időszaka, adekvát ötlet volt visszalapozni a kezdetekhez. Hol és miként rontjuk el? 

– Miért érdemes az ősi tudástárból meríteni, amikor az élet és a halál nagy kérdéseire keressük a választ?

– Mert voltunk már birtokában a bölcsességnek, avagy tudtuk hol a helyünk a világmindenségben… De a félreértések elkerülése végett az Istenes produkció nem valamiféle ezoterikus, spiritiszta szeánsz, nem szól másról, mint a hétköznapi és a hétköznapok feletti transzcendens tapasztalások viszonyáról. Ahogy az előadásban megzenésített költők, József Attila, Tóth Árpád, Fábri Péter, Szilágyi Domokos versei, vagy sorolhatnám a magyar és világirodalom további nagyjait, társművészeit napestig. 

– Milyen zene és milyen táncmotívumok lesznek az előadásban?

– Ahogy egy évtizede, most is Kiss Ferenc, a legendás Kolinda és Vízöntő zenekarok alapítója, az Etnofon zenei műhely vezetője az előadás zeneszerzője, az ő dalaiból válogattam. Kissrác korom óta inspirál szerzői munkája, valódi mester-tanítvány viszony a miénk, s hogy sokadszorra kaptam felhatalmazást nótáinak szabad felhasználására, igazi megtiszteltetés. Ha már itt és a mozgásnál tartunk: mikor színtiszta táncos előadást készítek, az valahol mindig a gyermekkori szocializáció visszhangja, tisztelgés a szüleink, Novák Ferenc és Foltin Jolán koreográfusok életműve előtt, akikkel Feri rengeteget dolgozott pályája során. Nem egy olyan dal szerepel a mostani repertoárban, amire a néhány éve elhunyt édesanyám is készített koreográfiát. Ilyen értelemben a fent említett élmény személyes impressziók együttese is. 

A Nagyvárad Táncegyüttes két tagozatú, tagjai az autentikus néptánc és a kortárs műfajok táncművészeiből verbuválódtak. Ez az összeadódó érték egyedülálló, kivételes lehetőség a rendezőnek, de a közönségnek is egy történet plasztikus, széles körű értelmezésére. Nagy ziccer, amire a társulat vezetője, Czvikker Katalin főigazgató, az előadás dramaturgja külön felhívta a figyelmemet, éltem is vele. Ahogy a színházhoz évek óta kötődő tehetséges alkotókkal is: Törteli Nadinnal, a társulat fiatal táncosával, és a Nagyváradon sokadszorra dolgozó, békéscsabai Farkas Tamással készítettük a koreográfiákat. Két műfaj, mégis hasonló karakterek, már ami a megszállottságot, pontosságot, szakmaiságot illeti. Valahogy úgy dolgoztunk, mint eltérő stílusú képzőművészek: én vödörrel locsoltam a vászonra, ők a legfinomabb ecsettel dolgoztak. Egyébként is, egy jó munkában elmosódnak a határok, csak a közös többszörös marad. Arra törekedtünk, hogy minden táncművész az ötleteivel együtt kapjon lehetőséget, közös alkotásként éljük meg a próbafolyamatot. A zseniális Breteanu Cristina tervezte a jelmezeket és a játékteret, aminek központi eleme, a négy oszlopon álló belső tér jelzése egy vicces szilveszteri fogadalom folyománya: még megvolt a színház csodálatos játszóhelye, a hajdani nyomdából átalakított stúdiószínház, ahol a táncegyüttes is próbált. A terem közepén állt négy „térbosszantó” pillér, állandóan számolni kellett velük. Akkor elhatároztam, ha még egyszer dolgozom Váradon, azok az oszlopok benne lesznek az előadásban, én aztán nem fogom kerülgetni. Hát tessék! Az épület már sehol, de mementói velünk maradtak. Szimbolikus, mint minden az életben.