Előadások / Szigligeti Társulat / 2022-2023

Móricz Zsigmond

Nem élhetek muzsikaszó nélkül

Színmû négy felvonásban

„Harmadik napja zajlik a névnapi vigalom Balázs gazda házában, ropják a vendégek, néha már álmukban mozdul a lábuk a zeneszóra, sürögnek a szolgálók, egy-egy dal közben épp annyi idõ van csak, hogy szidják a miniszterelnököt – Tisza Kálmánról van szó ez esetben, merthogy a tizenkilencedik század nyolcvanas éveiben járunk. Pólika, Balázs felesége már berekesztené a mulatságot, s elege van abból, hogy férje eteti a határt. Csakhogy Balázs nem élhet muzsikaszó nélkül, Pólikának meg már fáj tõle a feje.
Balázs gazda pedig rabja e mámornak, rabja a jókedvnek, a bõségnek – igaz magyar úr, ahogyan igaz magyar feleség Pólika is, aki már útjára bocsátja a hosszúra nyúlt vendégség résztvevõit, pedig Balázs még most készül levágatni és megsüttetni a tarka borjút. A monstre robotba belefáradt Pólika a sarkára áll: a borjú marad (férjeura már úgyis eleget osztott a környékbeli szegényeknek, a környéken közel-távol mindenki rogyásra zabálta magát az ingyensonkából), a vendégek pedig mennek. Gazda és gazdasszony között kenyértörésre kerül sor, „ki az úr a háznál?” témakörben, Pólika összecsomagol, és távozik nénjeihez – Balázs meg utána, hogy visszaszerezze jussát: feleségének kegyeit és engedelmességét.
A Nem élhetek muzsikaszó nélkül egyfajta elõtanulmány az Úri murihoz: Móricz a magyar virtus és mulatság felhõtlen, gond nélküli képét adja, ugyanakkor nem titkolja el, hogy a darab szereplõi nagyon távol állnak a drámai hõsöktõl: Balázs végiggondolatlan, felelõtlen, ám fifikás férfi, Pólika pedig kevély és zsörtölõdõ, feleségszerepét komplexusokkal terhelõ fiatalasszony, akiktõl a bölcsesség beláthatatlan távolságban van. Ez a tulajdonság ugyanis a szikár és szigorú, bár a zord külsõ mögött mégis kedves Zsani néninek jutott osztályrészül, az õ házában keres menedéket Pólika. Ebben a házban él még a nagyszívûségében naiv Pepi és a töksüket Mina néni is. Az évtizedszámra egy fedél alatt élés számtalan apró játékra ad lehetõséget, és õk élnek is vele, s ez minden ízében a móriczi konstrukciót segíti. Balázs és Pólika tulajdonképpen egymáshoz valók: férj és feleség remekül kiegészítik egymást, és vélhetõleg sokkal jobb nekik együtt, mint külön-külön.
Ebben a darabban minden szerep úgynevezett jó szerep, rokonszenves szerep, és ami több ennél, igazi szerep, amely egyedileg jól körülhatárolható, világos vonásokkal megformált alakokat támaszt fel egy már halott világból, a múlt század negyvenes éveinek udvarházaiból. Ebben áll a darab varázsa is, az alakjaiban. Móricz Zsigmond, a magyar próza avatott jellemábrázoló mestere mintha gyermekkori illúziók fodormenta és almaillatú almáriumából válogatta volna õket. Ebbe a kedélyes-homályos almárium-világba még nem hatolt be a felismerés éles fénye, hogy feltárja a dzsentri életforma kontrasztjait, itt a muzsikaszó még nem a haláltánc kísérõzenéje, mint az Úri muriban, csak a férfi-nõ ellentét pajkosan vidám kirobbantója. Ez az ellentét is, mint maga az egész történet, akárcsak ürügy lenne arra, hogy az író, a választott alakokat az emlékek síkjáról a színpadi lámpák elé terelje, muzsikás kísérettel, három órányi kedély-derítõnek.” (Implon Irén, Fáklya)
 


Szereplők:


Zsani néni

Pepi néni

Lajos bácsi

Veronika

Kisvicákné

Második úr

Kis cseléd


Segédrendezõ:

Díszlet- és jelmeztervezõ:

Rendező:

Zenekarvezetõ:

Súgó:

Fõvilágosító:

Bemutató: 1968.11.23