Giulio Scarnicci – Renzo Tarabusi

Kaviár és lencse

Vígjáték három felvonásban

Forditó: Fekete Attila

A fergeteges vígjáték Leonida úrról és családjáról szól, aki abból él, méghozzá jól, hogy lakodalmakon és ünnepségeken degeszre tölti élelemmel különleges "rekeszes" kabátját, és elõkelõ ismerõseivel "szeretetligát" alapít, hogy ne csak jókat egyenek, hanem némi pénzhez is jussanak...
A kisstílû szélhámos, Leonida Papagatto családját eddig hivatalos vendégeskedésekbõl tartotta el.
Egy pezsgõ-áztatta fogadás alkalmával - amikor éppen „ezredesi rangban” csent el az asztalokról ilyen-olyan finomságokat, nagy ívû ötlettõl vezérelve megalakítja a Nápoly város szegényeit segélyezõ Szeretetligát. Ekkor még nem sejti, hogy élete legnagyobb bonyodalmába keveredett, amely - ahogy egy professzionális bonyodalomhoz illik -, újabb bonyodalmakat szül. Egy milliomosnõ megkéri, hogy rejtse el fiát, akit gyilkossággal vádolnak. Leonida hazaviszi amúgy sem csendes házába a fiút… és egymást érik a bonyodalmak. De végül gyõz az élet és a szerelem.
„A két olasz szerzõ, Scarnacci és Tarabusi vígjátékának szédületes a ritmusa. A darab gegjeit festõien színes realizmus szövi át finoman. A könnyed és magvas humorú párbeszédek mögül erkölcsnemesítõ vígjáték rajzolódik ki. A nevetés együttérzéssel párosul. A forró szívû Nápoly, a maga nemes humorával, a beugratás iránti veleszületett érzékével sokkal tisztábban és mélyebben tárul föl elõttünk, mint e látszatok és gesztusok sejteni engedik.” Így írt a „Le Monde” kritikusa a francia õsbemutató után.
„És éppen ez a fajta realizmus, pontosabban neorealizmus az, ami megkísérelte újszerûen, sallangoktól mentesen ábrázolni azokat a gazdasági nehézségeket és hétköznapi valóságmintákat, amelyek a II. világháborúban megtépázott Olaszországot jellemezték. A mindennapi élet játékossága és humora kéz a kézben járt a létfenntartás kegyetlenségével. E kettõség ábrázolása Olaszországból indulva két évtized alatt teljesen felforgatta és felrázta a film- és színházmûvészeten túl a világirodalmat is. Az olasz mozik 1948-ban mutatták be Vittorio de Sica Biciklitolvajok címû filmjét, és egészen az 1950-es évek végéig sorra születtek azok a remekek, amelyek egyetlen filmrajongó gyûjteményébõl sem hiányozhatnak. Késõbb a neorealizmus a vásznakról beköltözött a színpadokra, olyan darabok formájában, mint a Kaviár és lencse.
A Kaviár és lencse fergeteges vígjáték a tékozló gazdagságról és a találékony szegénységrõl.
Az ismert elemek újabb keverésébõl született színpadi vegyület szakértõ jegyek kezét viseli: jó szerkesztés, remek bohózati figurák, eleven szöveg, értõ cselekménybonyolítás – s hozzá egy kis krimi-fûszer – és a lencsébõl kaviár lesz…
És nem lehet nem odafigyelni. A nápolyi külváros romantikus lírájára, a szegénységet ellensúlyozó mediterrán könnyedségre, a Vezúv közelségét eszünkbe juttató családi perpatvarokra, a szóviccek záporozására, az elsõ és második felvonásban felhalmozott helyzetkomikumra. A figyelemre legméltóbb mégis az eredeti foglalkozású, rokonszenves szélhámos, Leonida Papagatto. Õ az egész három részes fogásban a kaviári minõségû bohózati elem…
Ötletessége az alvilág elõszobáiban a zseni rangjára emeli, színes egyénisége eleve menlevelet ad minden botlásának, úgy hogy irányában fel sem merül a pozitív-negatív dekázás a bohózati szituációk mérlegén… Papagatto és felültetett, leleplezett arisztokrata „ügyfeleinek” szembeállítása pedig még azt is elárulja, hogy az olasz szerzõpár a külvárosok népével rokonszenvezik, és morális fölény, de fõleg értelmi fölény dolgában neki adja szavazatát.” (Implon Irén, Fáklya)

 

Szereplők:

Bemutató: 1968.03.02