Antik történetből született klasszikus tragédia a váradi színpadon. A szigorú formai szabályok közé szorított szenvedélyek egy szűk színházi térben vetülnek ki. A végzetszerűség és a véletlen, valamint a klasszicista dráma szabályai csupán jól irányzott eszközök arra, hogy önmaguk kínpadán lássuk Racine szereplőit. A történet maga görög forrásokra nyúlik vissza, de a felsorakoztatott emberek olyan örökkévaló érzések tulajdonosai, amelyek kortalanok. A színpadi adaptáció elrugaszkodik a kortól, amelyben született. A szereplők alexandrinusban beszélnek: megpróbálják fegyelmezetten megfogalmazni érzéseiket, de képtelenek egyszerűen és nyíltan kimondani azokat. Mélységesen összezavart és kaotikus belsőt sugárzó érzeseket látunk. Az előadás jelmeze és díszlete mentes az udvari pompa velejáróitól, a királyi dísz és ékesség csak a belső fenségben és a tisztaságvágyban keresendő.

Mindent vagy semmit: végzetes játék ez, ahol tét maga az élet. Életösztön és halálösztön közt ingadozó lelkek egy lemeztelenített térben mutatkoznak meg, ahol nincs más lehetőség, csak a beszéd. Vallani a vágyakról, amelyek szétfeszítik az embert. Egy olyan világ elevenedik meg, ahol a mindent felégető tűz azért pusztít, mert létezik az erkölcs és a tisztaság. Mérlegre kerül a bűn és a szenvedély, de a zavart vágyak a kínlódás hálójába fulladnak. Abban a pillanatban, amikor Phaedra kimondja bűnösnek vélt érzelmeit, a tragédia elkerülhetetlen.

Volt egyszer egy nő, aki egy pillanatra azt képzelte, hogy össze lehet békíteni a világot és az illúziókat az istenek tekintetével. Ezért a pillanatért kellett meghalnia – neki, és azoknak az embereknek, akiket a legjobban szeretett. Az élet azonban megy tovább. Aki a végén marad, magában hordozza az életet – enyhítve ezzel a tragédia súlyán.

Kádár-Dombi Katalin
dramaturg