„Georg Büchner a Woyzeck című, befejezetlenül maradt drámája annak idején heves vitákat kiváltó, valóságos eseten alapul. Woyzeck szegény katonaborbély volt, aki féltékenységi rohamában megölte szeretőjét. Tettéért 1824. augusztus 27-én Lipcsében nyilvánosan kivégezték. A dráma tényanyagát Büchner főként abból az 1824/25-ben publikált vitából merítette, amelyet tekintélyes orvosok folytattak Woyzeck beszámíthatóságáról.
Büchner a Woyzeck-drámából négy, illetve a legújabb kutatások szerint öt kézirattöredéket hagyott hátra, és 1879 óta, amikor Karl Emil Franzos először kísérelte meg a fennmaradt ls szinte olvashatatlan töredékekből rekonstruálni a drámát, többen is próbálkoztak a kéziratok megfejtésével, és ennek megfelelően többféle szövegvariáns került forgalomba. Fodor Géza, az 1982-es magyar Büchner-kiadás szerkesztője a Woyzeck német kiadástörténetének tanulságai alapján kombinálja az utolsó és egyúttal legkiérleltebb fogalmazványt a legkorábbi töredékkel. Tudniillik maga a drámai tetőpont, a gyilkosságot ábrázoló jelenetsor csak ebben az utóbbiban szerepel. Az így nyert változat szövege eltér a korábbi magyar kiadás alapjául szolgáló változatétól, de bármennyire más képet nyújt is a dráma egésze, maga a szöveg (néhány apróbb kiegészítéstől és javítástól eltekintve) változatlanul Thurzó Gábor fordítása, csupán kimaradtak belőle az önkényesnek tekintett betoldások, illetve helyreállt a dráma eredeti tagolása.” (Győrffy Miklós)
„A Kapitány ízig-vérig büchneri figura: fölényeskedő, üres lélek, «bőrében» a fájdalomosztó, a hétköznapok rendjét minduntalan feldúló szadista disznó lép elénk. Karmai között vergődik Woyzeck, a kisember, mint élni akarással, álmokkal, majd pedig különös látomásokkal megvert «szegény ördög», aki minden jótéteménye, gyermekes rajongása, a tiszta vallásos hithez való görcsös ragaszkodása ellenére is mindig kilóg, örökké kívül reked a büchneri nagytotálon. Érzi és ösztönösen éli meg a személye köré sűrűsödő drámát. Fizikai és lelki kínok hosszú során át jut el a megvilágosulásig: neki már nincs helye a súlyos szürkékkel megrajzolt komor társadalmi tablón. Lázadása is különös, inkább csak öncél: embert öl, hogy aztán maga is belepusztulhasson.
Georg Büchner zseniálisan ráérzett arra, hogy az egyes ember drámája – akárcsak a Woyzecké – folyamatosan újratermelődik a társadalomban, és mindez nemcsak az öntörvényű személyiségek közötti konfliktusok vagy éppenséggel a gyilkos szerszám, a kés puszta létezése okán történik, hanem abból kifolyólag, hogy a kést valaki mindig az elesett, megalázott, testileg-lelkileg «padlóra került» ember kezébe adja.” (Barabás Zoltán)