Egész Páduában nem akad még egy olyan önfejű, éles nyelvű ifjú hölgy, mint Katalin. Már puszta híre is elriasztja a kérőket, míg jámbor húga, Bianca kezéért hárman is versenyeznek. De apjuk, az üreg Baptista csak akkor hajlandó férjhez adni Biancát, ha Katalint már főkötő alatt tudja… kapóra jön a sok csatán, kalandon edzett, vállalkozó szellemű Petruchio érkezése, aki ráadásul még gazdagon is akar nősülni. Sietve vezetik Baptistához a vakmerő férfit és ő a tisztes hozomány reményében azonnal megkéri jövendőbelijét… A büszke leányt mélységesen sérti, hogy erőnek erejével férjhez akarják adni, és a vőlegényjelölt hetyke beszéde gyűlöletet kelt benne. Ám ez a gyűlölet nagyon is rokon a szerelemmel. Ha Kata nem vallja is be magának, Petruchio annál világosabban látja, hogy ők ketten éles eszükkel és törhetetlen életkedvükkel éppen összeillenek.
Petruchio már a menyegzőn elkezdi zabolátlan asszonykája megszelídítését. Megváratja a násznépet, majd amikor szegény Kata már félholt a szégyentől, szedett-vedett maskarában toppan be és úgy vezeti az oltár elé. A szertartás után azonnal birtokára nyargal vele. Az éhes asszony elől folyton ellöki a tálakat, hibát lelve bennük, ruházatát sem tudja felújítani, mert újdonsült férje egyetlen egyet sem talál megfelelőnek. Kata most már mindent dicsér, csakhogy véget érjenek gyötrelmei. Jutalmul Petruchio hazaviszi látogatóba az apai házba. Otthon közben Bianca is, némi bonyodalmak közepette, férjhez megy. Bianca esküvőjén derül ki, hogy ő az igazán makrancos, Kata pedig leckét ad az asszonyoknak hűségből, kedvességből, engedelmességből… (Színházi Kalauz nyomán)
„Kata makrancossága zabolátlansága mögött alapjában nemes jellemvonást, őszinteséget fedezhetünk fel. Hogy Shakespeare ezt az ő humanizmusában oly döntő szerepet játszó vonást akarta ábrázolni Katában, abból is észrevehetjük, hogy Kata makrancosságát voltaképpen elejétől fogva rokonszenvvel kísérjük, hiszen az ő természete nem alkuszik a gáláns szerelmi hazugságokkal és lázad a szülői ház áporodott levegője ellen. Ebből a szempontból – persze vígjátéki lebonyolításban – az egyéniség szabad kibontakozásának humanista eszményét képviseli.” (Lutter Tibor)
„Nevettük az élet örömeit habzsoló reneszánsz urak udvarlói modorosságát, a házassági ajánlatok (és szerződések) körüli alkunk mosolyogtunk (és el is gondolkoztunk), Katában és Biancában az örök Nő vonásait fedeztük fel, a férfiszíveket hódító és tipró leleményességeikre rácsodálkoztunk, ám a szépet, a vonzót és az izgatót is bennük láttuk.” (Indig Ottó)