Interjú a Hamlet rendezőjével

Az interneten a nevedhez három funkciót is találunk: dramaturg, rendező, díszlettervező. Hogyan következnek ezek egymásból?

Gyerekkoromban sokáig színész akartam lenni. De amikor be kellett adni a jelentkezési lapot, elgyávultam, és megnéztem, hogy mi indul még nappali tagozaton. Dramaturg szak indult. Ahová valami véletlen folytán felvettek. Valójában úgy kerültem a dramaturg szakra, hogy azt sem tudtam, mivel foglalkozik egy dramaturg. Közben azonban kiderült számomra, hogy a színész és a dramaturg között van valaki, akit úgy hívnak, hogy rendező. Úgy éreztem, hogy ez nekem jól állna, és, hogy nagyon sok kedvem van hozzá. Másodéves koromban megpróbáltam a rendező szakra felvételizni, de az Argentína-Brazília meccs reggelig tartott a tévében, az utolsó fordulón ezért nem szerepeltem túl jól. Hozzáteszem, hála az Istennek, mert ezután kerültem be a budapesti Katona József Színházba, mint gyakornok. A színház éppen akkor élte fénykorát, a világhírt szerző előadásoknak pedig közelről voltam részese. Sokat tanultam ott, főleg Székely Gábortól. Az egyetem után leszerződtem Szegedre Ruszt Józsefhez, akivel később megalapítottuk az első kereskedelmi alapon működő művészszínházat, a Független Színpadot. Amikor ebben a csapatban már nem találtam meg a helyemet, akkor jelentkeztem rendező szakra. A díszlettervezésről ugyan nincs diplomám, de mivel vizuális alkat vagyok, és foglalkoztat a kulisszák mögötti technikai világ, előfordult már, hogy magam vagy más rendezőbarátaim előadásaiban ebben a szerepben is kipróbáltam magam. Noha nem rajzolok jól, nem okozott gondot, hogy amit látok, azt lefordítsam a technikusok számára megalkothatóvá.

 

Megtörténik, hogy darabválasztáskor vagy az előadás rendezése közben konfliktus alakul ki a dramaturg Telihay Péter és a rendező Telihay Péter között?

Sokszor. Volt egy állandó dramaturgom, Faragó Zsuzsa, akitől a dolog gyakorlati részéről sokat tanultam. Nagy veszekedéseink voltak, és ilyenkor, amikor a bennem élő dramaturg és rendező vitázik, tulajdonképpen Faragónak válaszolok magamban. Ő mindig felhívta a figyelmemet a nyelvi precizitásra, a szövegtest belső logikájára, a lélektani igazságok fontosságára. És később ezt tanultam a mestereimtől is. A színház azonban léhább, a fantáziát jobban mozgósító, a kimondhatatlanra is apelláló dolog. Itt kezdődik a rendező munkája. Gyakran gondolkodom képekben, meggyőződésem, hogy a szövegen túl az érzéki benyomás, a vizualitás, a zene, a ritmus ugyanolyan szervezőerő, mint a szöveg. A tudatalatti tartalmakat gyakran a verbalitáson túli eszközök képesek igazán előhívni. Ilyenkor azt mondja a bennem élő rendező, hogy hagyjuk a logikát. Van ugyanis a megismerésnek és a megértésnek egy formális logikán túli tartománya, amit, ha az ember eléggé érzéki módon jár be, mutat fel, eljut a nézőhöz, átélhetővé teszi a drámai anyagot.

 

A Színházi Adattárban rögzített előadásaid között javarészt olyan klasszikus műveit találjuk, mint Csehov, Brecht vagy Shakespeare. Honnan ez a vonzódásod a fajsúlyosabb művekhez?

A klasszikusokat nagy élvezettel olvasom, annyi titok van bennük, hogy az ember sose ér a végére. De természetesen van bennem egy homo ludens is, egy játékos ember. Nagyon szeretek játszani, de ha egy operetthez nyúlok, akkor is megpróbálok az emberi igazság felől közelíteni az anyaghoz.

 

Így van ez a Hamlet esetében is?

A Hamlet esetében végképp így van. Ahogy jobban elmélyültem benne, rájöttem, hogy ez egy rendkívül komplex történet. Kilóg az életműből, szerkezetileg is, de az alkalmazott technikák felől nézve is. Divatos szóval élve, műfajilag egy cross-over. Olyasmikre hagy időt, amit a szigorú dramaturgiai szabályok más esetben nem nagyon engednének. Ilyen az egérfogó jelenet. Hosszúak a monológok, de sűrűek. Nagyon nehéz belőlük igazán nagyot húzni. A Hamletbe tulajdonképpen több – legalább négy különböző - darab van belesűrítve. Azt hiszem, hogy A vihart leszámítva, ez az egyetlen darabja Shakespeare-nek, ahol sikerült nagyon messzire mennie az aktuális Angliától. Olyan mélyre ásott, és olyan szintekre hatott le, ahol már elengedte a hétköznapi valóság bizonyos elemeit, és a tudatalattinak olyan birodalmába tért, ahová nagyon nehéz követni. Pontosan úgy működik a darab, mint a tudatalatti: látszólag egymáshoz nem tartozó elemeket kapcsol egybe. Ha azt nézem, mi egy álom logikája, akkor is közelebb kerülök Hamlet igazságához – ezért a dramaturgiája a darabnak sokszor eltér a linearitástól.

Van története az előadásnak, ami röviden, talán másfél mondatban összefoglalható. De abban a pillanatban, amikor ezt a másfél mondatot akarod megrendezni, azonnal megtréfál a darab, és azt mondja neked: „én nem vagyok ilyen kevés”. Az az érdekes ugyanakkor a Hamletben, hogy ledob magáról minden aktualizálási ambíciót. Sok előadást láttam, sokról tudok, de mindegyik, amelyik egyetlen elemnek rendelte alá a rendezői koncepciót, leszűkített számtalan értelmezési tartományt. Azt remélem, hogy a mi előadásunk ezt a sokféleséget, ezt a többszörösen csiszolt prizmát, amiben nem tudom hányféleképpen törik meg a fény, sikerül megmutatni.

 

Az általad említett legalább négy drámából, ami a Hamletben összpontosul, te azt választottad, amelynek tételmondata a Kizökkent az idő... kezdetű monológ. Miért?

Mert kizökkent a világ, nem? Ez a legerősebb mondat arra vonatkozóan, hogy hogyan kapcsolódhatunk a Hamleten keresztül a minket körülvevő és fojtogató valósághoz. De tulajdonképpen van még jónéhány ilyen mondat. Mondhatnám, hogy „Dánia börtön”. Hogy: „Tükröt tartani mintegy a természetnek”. És persze: „Lenni vagy nem lenni, ez a nagy kérdés”. A „Kizökkent az idő” nemcsak azért szól szívemből, mert van ez a téboly, ami a világot 2020-ban uralja a pandémiával, hanem általában azt gondolom, hogy semmi nincs a helyén. Amikor az ember a Hamletbe fog, meg kell kérdeznie magától, hogy melyik az a legerősebb élmény, amely nap közben sem engedi el, vagy újra és újra a gondolatai közé türemkedik. Ez az élmény számomra a káosz, a totális morális, értékkáosz amiben egyre kevesebb a kapaszkodó. Ha arra gondolok, hogy ma a kommunikációs térben, a valóság mögött állandó kérdőjel van, hogy néha már 2x2 sem annyi, amennyi akkor azt gondolom, kizökkent az idő, kizökkent a világ.

 

A Hamletből sem hiányzik a homo ludens. Lesz benne ritmus, zene, tánc.

Így van. Az egész előadás alapja a ritmus és a zene. A szövegnek erős belső lüktetése van. Kevesen tudják, de Shakespeare értett a zenéhez, sok drámája – például a Vízkereszt – eredetileg zenés darab volt. A Hamletben lévő dalok kottája is ismert, bátran nyúlt a zenés műfajhoz, ha úgy ítélte meg, hogy a hatáshoz ez szükséges. Ezeket a lehetőségeket igyekszünk mi is kiaknázni. Vonzódom a tánchoz, előadásaimban pedig gyakran használom a testet arra, hogy a tudat belsejét kutassam, s fejezzem ki. Lőrinc Kati [koreográfus – szerk. megj.] ennek nagy professzora, sokféle stílusban jártas. Reméljük, ebből születik az a komplexitás, ami a szövegben csak verbalizálva van, de ami a mai korhoz, amikor a vizualitás, a zene fontos az ember számára, közelebb hozza a Hamletet.

---

Készítette: Biró Árpád L. 

Fotó: Varga Imre