410021 Nagyvárad / Oradea, Piața Regele Ferdinand I., nr. 6., Bihor, RO
Facebook
Youtube
Instagram

Hírarchívum / Szigligeti Társulat


Hírarchívum / Szigligeti Társulat 2019.03.26

Ókor a szecesszióban: férfiak, nők, viszonyok - beszélgetés Hargitai Iván rendezővel

Hargitai Iván Debrecenben született, 1967-ben. 1986–1991 között a József Attila Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának hallgatója volt. 1990–1995 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola színházrendező szakán tanult Székely Gábor osztályában. 1994–1998 között az Új Színház rendezője volt. 1998–2002 között szabadúszó rendezőként dolgozott. 2002–2010 között a Pécsi Nemzeti Színház prózai tagozatának vezetője volt. 2004–2009 között a Színház- és Filmművészeti Egyetemen DLA-fokozatot szerzett. 2009-től a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház és a székesfehérvári Vörösmarty Színház rendezője. 2012-ben az Újszínház rendezője volt.

Miért esett a választás mégis a Catullusra az eredeti elképzelés, a Feleségem története helyett?

Hasonló a tematikája, hiszen Füst Milán mániákusan ugyanazt írta mindkét műben. Visszatérő motívum nála ez a fajta kusza nő-férfi viszony. Ugyanakkor a Feleségem története regény, amelynek az adaptálása nagyon bonyolult és hosszadalmas procedúra. Olvastam egy színpadi változatot belőle, ami nem igazán tetszett, és nem volt olyan megvilágító ötletem, hogy hogyan lehetne ezt a regényt úgy adaptálni színpadra, hogy ne érezzük szegényebbnek az anyagot. A Catullus igen furcsa sorsú remekmű, amivel maga szerző sem volt soha elégedett. Viszont nagyon izgalmas gondolatokat vet föl, nagyon korszerű és tehetséges mű. Ugyan én egyszer ezt rendeztem a Pesti Magyar Színházban, de egy csomó megválaszolatlan kérdés maradt bennem, és gondoltam, hogy szívesen találkoznának vele a váradi színészek és a váradi közönség is. Tasnádi-Sáhy Noémi játssza Clodiát, aki a központi szereplő, Szotyori József Catullus, a költő, akiben talán önmagát írta meg Füst Milán, Szabó Eduárd a férj, Metellus, Fábián Enikő pedig Flaviát, az anyóst játssza. A szereposztás jó döntésnek tűnt, és aztán ezt messze igazolta a próbaidőszak is. Itt egy nagyon furcsa, el nem szakítható viszony van anya és fia között. Flavia ugye özvegyasszony, és a fia, felnőtt férfi, aki tíz éve nős ember, elég vad házasságban él ezzel a nővel, igazi Adys héja-nászban. Első olvasatra úgy tűnik, mintha a fiú szó szerint anyámasszony katonája lenne, tehát nagyon kiszolgáltatott az anyja iránti érzelmeknek, és ebből logikusan következne, hogy puhányabb alkatú, széteső férfire kell osztani ezt a szerepet. Ezzel ellentétben egy teljesen más típusú, férfiasabb férfiszereplőt látunk, és ez nagyon izgalmas ellenpont, hogy hogy létezik, hogy egyébként az életében – ahogyan el is mondja – a darab szerinti társadalmi helyzete arra predesztinálja őt, hogy uralkodjon, parancsoljon, ehhez képest a magánéletében, főleg az anyjával való viszonyban mennyire sebezhető, és hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk sokszor ezeknek a családtagoknak is, mennyire fontosak és mennyire kuszák ezek a viszonyok, és mennyire kihatnak az érzelmi életünkre.

 

Ebben is önmagát ábrázolta vajon Füst Milán?

 

Az biztos, hogy a nőkhöz való viszonya érezhetően kusza, mint oly sok más férfiembernek. Másik univerzum a nő, másik dimenzió. A huszadik század eleje pedig még az a kor, amelyben a nőnek a legfontosabb fegyvere még mindig maga a nőiesség volt. Egyáltalán nem vagyok az emancipáció ellen, sőt, de nyilván egészen másfajta volt a társadalmi helyzete, presztízse, másfajta fegyverekkel élhetett egy nő. A nőiessége, a megismételhetetlen érzelmi kapcsolat – ez volt, ami, mintegy meghosszabbítva a lovagi kultúrát, egy bonyolultabb és más dimenzióba helyezte a nőt. Ettől nyilván, amennyire sebezhetőek voltak a társadalmi helyzetüket tekintve, olyannyira pótolhatatlannak tűntek. Ez a 21. század most inkább termeli azt, hogy valahogy kezdünk semlegesedni, a nők kezdenek férfiasabb pozíciókat felvenni, a férfiak kezdenek kényszerűen lemondani a helyzetükről. Mert bizony már kevesebbet kell vadászni, hála istennek kevesebbet kell háborúzni, kevesebbet kell fát vágni az erdőben, tehát a sok ülőmunka és a sok gondolkodás összemossa a nemeket. Jó vagy nem jó, ez van. De azért volt előtte egy 20-30 ezer év, amikor nem így működött ez, és szerintem ennek izgalmas zárványa ez a történet. 1928-ban jelent meg a Nyugat című folyóiratban, még összemosódik benne a 19. és a 20. század eleje. Nem véletlen, hogy a szecesszióban a nő ennyire fontos szereplő, és hogy ilyen mértékig érzékileg túlfűtött volt ebben a korban. Ennek letéteményese ez a mű is.

Pedig Füst Milán az ókorba helyezte el ezt a történetet. A te előadásod mikor játszódik?

Füst Milán saját korában. Mivel valójában a szóhasználat, a beszédmód semmivel nem indokolja, hogy valóban az ókori Rómában maradjunk, hiszen nem írta versben. Nyilván ő olvasott Catullust, tudott a sorsáról, tudta, hogy valóban volt egy Lesbia nevű szerelme, aki itt a Clodia, és akinek valóban volt egy férje, valóban létezett az Egnatius nevű furcsa férfi, aki olyan, mint egy bérgyilkos ebben a történetben. Tehát ezek valós szereplők voltak, és ennek a köntösében írta meg ezt a művet. Ám úgy, ahogy Shakespeare-nek a Julius Caesarjában sem kérjük számon, hogy mennyire tartotta be a római kor szabályait, hanem egy saját korának megfelelő politikai történetet ír meg, ugyanúgy itt sem az a fontos, hogy milyen neveket használ, hanem az összes többi körülmény, a jelenetek, helyzetek nem indokolják, hogy antik korba helyezzük a művet. Viszont úgy éreztem, hogy a nyelvezet, a történet építése nem működne, hogyha teljesen mai kor lenne. Ez nem egy 21. századi mű. Attól persze még lehet nagyon eleven és érzékeny, hiszen 21. századi színészek játsszák, saját élményeikkel, tehetségükkel, saját korukból és korszakukból fakadóan, és ettől tud felfrissülni, személyessé és jelenidejűvé válni a történet.

Nem először rendezel a Szigligeti Társulatnál.

Nem sokkal egyszerűbb munkával kezdtük a kapcsolatot, a Veszedelmes viszonyokkal. Choderlos de Laclos levélregényéből írta a drámát Christopher Hampton, az ebből készült filmet nagyon sokan ismerik. A drámaforgatókönyv alapján készítettük az előadást, amelyben szintén benne volt Szabó Eduárd, akivel most folytatjuk ezt a rendező-színész kapcsolatot, hiszen most is hasonló nagyságrendű szerepet játszik. Tasnádi-Sáhy Noémivel még nem találkoztam, de nagyon jó élmény volt, ugyanígy Enikővel sem, Szotyori Jocóval pedig szintén most dolgozom együtt először. Ugyanakkor nem éreztem, hogy mérhetetlen szakadékok lennének gondolkodásban közünk.

Milyen alkotói csapattal dolgozol az előadáson?

Az itteni színház két tagja, Ianis és Florina-Bellina Vasilatos tervezte a díszletet és a jelmezt, és a feleségem a dramaturg, aki tavaly kapta meg a Legjobb magyar dráma díját a Nyíregyháza utca című darabjáért – amit egyébként Novák Eszter, a Szigligeti Társulat művészeti vezetője rendezett az Ódry színpadon. Én amúgy nem annyira kedvelem ezeket a családi vállakozásokat, hogy minden rendű rokonunkat behozzuk a színházba, mert ez mindig csak a rossz nyelveknek ad táptalajt, de azért gondoltam, hogy a tehetségét fölvállalva vele együtt dolgozom, mert úgy vélem, ez a díj már egyfajta pecsét arra, hogy itt nem a családi viszonyok alapján dőlt el a munkalehetőség. Nagyon jót tett az anyagnak ez a nagyon vad és izgalmas átdolgozás, amelyre az is felbátorított bennünket, hogy maga Füst Milán is oda-vissza szerkesztette, átírta, számos variációt írt és elégetett, tehát ő maga is nagyon bonyolult viszonyban volt az írott anyagával. Trabalka Cilinek, aki a zenét szerezte, szintén nagyon fontos, mert ő egy olyanfajta kortárs, izgalmas, modern zenei világot hozott ehhez a műhöz, ami valóban ezt a több mint száz évet sikeresen átíveli.