410021 Nagyvárad / Oradea, Piața Regele Ferdinand I., nr. 6., Bihor, RO
Facebook
Youtube
Instagram

Hírek / Nagyvárad Táncegyüttes


Hírek / Nagyvárad Táncegyüttes 2018.01.16

„…engedtem, hogy valami nagyobb erő játsszon rajtam” - interjú Szabó T. Annával, a Senki madara szerzőjével

Szabó T. Anna író, költő, Senki madara című kötete nyomán mutatja be január 26-án a Nagyvárad Táncegyüttes az idei év első nagyváradi táncjátékát. Ennek kapcsán beszélgettünk vele az írás folyamatáról, a Senki madaráról, Nagyváradhoz fűződő kapcsolatáról, műfajok közötti kapcsolódásokról.

2015–ben, alig két éve jelent meg a Senki madara című kisregénye, amely tulajdonképpen egy különleges, felnőtteknek (is) szóló mese, mely – úgy tudom – nagy népszerűségre tett szert. Hogyan fogadta a hírt, miszerint a Nagyvárad Táncegyüttes, Tóth Tünde rendező segítségével ebből a műből ihletődve készül színpadra állítani legújabb táncprodukcióját? Milyen gondolatok születtek önben ennek kapcsán?

Örültem, és sorsszerűnek is tartottam, mert nekem elég sok kapcsolódásom van Nagyváradhoz. Gyermekkoromban egyszer nyaraltam is ott, édes és fájdalmas rágondolni, mert, ahogy a Senki madara is, fényből és sötétből áll az emlék: nagyon jó volt a nagymamám testvérénél lakni, de pár évre rá meghalt az a rokon kislány, akivel ott összebarátkoztam – életem első ilyen vesztesége volt, akkor találkoztam először azzal, hogyan függ össze a boldogság és a halál. A férjez menésem után nagyon sokat hallottam a nagyváradi színházról, mert szeretett anyósom gyakorlatilag ott nőtt fel, mégpedig éppen a táncosok között, az édesapja egy időben műszaki igazgatója is volt a színháznak. Mitikus hely ez az egész családnak, és csodálatos, hogy éppen a Senki madara, ez a számomra nagyon fontos, és a fiktív keretek közt is nagyon őszinte könyv kerül színpadra itt.

 

Született már máshol is ebből a műből színpadi előadás?

Tudtommal nem, de ihletforrásként már szolgált, mégpedig Acsai Roland költői és modern nő drámájának, az Esumi és Asaonak a Ziggurat Projekt általi mozgásszínház-előadásában, ezt Kalmár Ákos adaptálta, aki elolvasta a munka közben a Senki madarát is: a darab végén lévő mezőségi táncot ez a könyv is ihlette. Sajnos csak képeket láttam arról az előadásról, akkor nem tudtam elmenni a bemutatóra, de örömmel hallottam, hogy megnyerte az RS9 fesztivál fődíját. Kíváncsian várom, mi lesz a Senki madara sorsa, egy csodálatos angol költő, George Szirtes már lefordította angolra is.

 

A könyvvel kapcsolatban nagyon szép olvasói kommenteket talál az ember a különböző kiadók oldalain. Mindenki el van ragadtatva az írástól. A teljesség igénye nélkül idézném itt az egyik hozzászólást:

„Az univerzum ritmusa dobban ebben a vékony kis könyvben. Egymás felé és egymástól elfele vezető utak találkoznak. Szépség, fájdalom és bölcsesség csendül ki a sorok közül, erő, akarat és rend találkozik a lapokon. Elengedés és megtartás. Bizalom és önfeladás. Szabó T. Annát olvasva a világ a helyére kerül. És helyemre kerülök én is a világban.”

Ennek kapcsán szeretném megkérdezni, hogy milyen érzés szembesülni az emberek ilyen nagymértékű szeretetével? Tudatában van-e annak írás közben, hogy úgy játszik az emberek lelkén, mint egy hárfaművész a hangszerén?

Nagyon köszönöm mindenkinek a szeretetet és a bizalmat. El kell árulnom, hogy Írás közben egyáltalán nem szabad a befogadókra gondolni, csak a mondatokra és a képekre szabad figyelni. Érdekes, hogy pont egy zenei hasonlatot használt a kérdésében, mert ez volt az első eset, hogy munka közben zenét hallgattam – költőként lehetetlen volt más ritmusú muzsikát hallgatnom, mint amilyen verset írok, ezúttal a Senki madarához viszont japán zenét hallgattam, főleg a húros koto és a bambuszfuvola játékát, úgyhogy valószínűleg ez szűrődött bele a mondatok zeneiségébe is. A zene azért is kellett, hogy valamiféle közvetítőként funkcionáljak, vagyis én magam legyek a hangszer, amin a történet megszólal – nem én akartam játszani az olvasókkal, hanem engedtem, hogy valami nagyobb erő játsszon rajtam. Ha ez átjött a szövegből, akkor boldog vagyok, mert sikerült megszólaltatnom az igazi dallamot.

 

A Senki madara egyszerre szól a szerelemről és szeretetről, a ragaszkodásról és elengedni tudásról, örömről és fájdalomról, a boldogságról és szomorúságról, a szabadságról és egyéb megfoghatatlan ideákról. – Míg egy filozófiai mű elmélkedik ezekről, ön életre kelti őket az olvasó lelkében. Milyen érzés ilyen „hatalommal” bírni? …Tudni, hogy ilyen sokat adhat az embereknek?

Emlékszem, az egyetemen az egyik filozófiatanárom megkérdezte, hogy miért nem veszem fel a magyar-angol mellé a filozófiát is, ha ennyire intenzíven foglalkoztat, de én már akkor is tudtam, hogy én a történeteken és a tárgyakon át tudok a legjobban beszélni a pontos leíráson át, és nem elsődlegesen az értelemre, hanem az érzelmekre akarok hatni – ennyiben alanyi, lírai költő maradtam prózaíróként is, különösen a Senki madara esetében.

 

Sorait olvasva az ember úgy érzi, hogy ön átlépi a racionális világ határát és újabb dimenziók felé nyit kapukat, hogy az olvasót kézen fogva magával vigye ezekbe. Honnan, miből táplálkozik ez a spirituális világ felé való nyitottság?

Azt hiszem, ez alkati kérdés. Tudóscsaládból származom, de azért a művészettől sem szakadtak el, nagyapám, a híres nyelvész Szabó T. Attila irodalomtörténetből és teológiából doktorált, biológus édesapám pedig verset olvas, verset ír és gyönyörűen fényképez. Ez az érzékenyéghez segített, de azt hiszem, a spiritualitást inkább női ágon örököltem, mindkét nagymamámmal és édesanyámmal is összeköt valami szavakon túli tudás. Az egyensúlyt úgy lehet megteremteni, hogy törekszem a racionalitásra, de engedek a sugallatoknak. Bármerre billen a mérleg: hibázni fogok. Minden mesében – és ennek a történetnek egy japán mese adja az alapját – találkozik nyelvi megformálás pontossága és racionalitása a generációkon át csiszolt szimbolikus értelemmel, ami közvetlenül szól az olvasóhoz, mert az üzenet nem egynemű, hanem kinek-kinek magának kell a maga életéhez viszonyítva felfedeznie. Ha sikerül lebontanom a racionalitás védfalait, eljutunk – nem, tényleg nem az irracionalitáshoz, hanem egy új dimenzióba, azt remélem.

 

Végül kérem, mondja el mit jelent önnek a „Senki madara” írja le mindazt, amit a közönségnek látatlanban üzenne erről az előadásról.

Az én életem legfőbb mozgatója a szabadságra és függetlenségre törekvő kíváncsiság, a mindent teljességben átélni vágyó szenvedély, a türelem és a szeretet. Ezek sokszor nagyon is konfliktusban állnak egymással: amikor a szenvedély kapaszkodik, a türelem kivárna, amikor a szeretet maradna, a kíváncsiság továbblendít – ebben a mesében is állandó küzdelemben áll a szabadságvágy és a szeretet, az áldozat és az önzés. Emberi kapcsolatainkat, de talán a metafizikával való viszonyunkat is alapvetően átjárják ezek az indulatok és érzelmek. A tánc tökéletes megformálója ennek a szavak nélküli beszédnek, az ellentétek harcának és a törékeny egyensúlynak. Még nem láttam az előadást, de előre örülök, hogy végre testet kapnak a könyv alakjai és érzelmei – hiszen ez egy táncos könyv, szárnyas könyv, csendes könyv, zenés könyv: éppen ilyen színpadra termett, mint a nagyváradi. Nagyon köszönöm a rendezőnek és mindenkinek, aki részt vett ebben a munkában, ebben a testi-lelki kalandban! És persze a beszélgetést is köszönöm.

Az interjút készítette: Kraus Emília Martina