Jean Anouilh

Meghívás a kastélyba

Vígjáték két részben

Forditó: Czimer József

„A darab a szerzõ megnevezése szerint «briliáns vígjáték»…
Ám a kis szerelmi intrika mögött – abban a társadalomban, amelyben az emberek közötti viszonyokat a mindenható pénz határozza meg -, szigorú bírálat rejlik; látszatra minden egy gazdag és törekvõ ifjú kitervelt játékának tûnik, aki egy estére be akarja tölteni a sors szerepét. Ebbõl származnak a kis bonyodalmak, a nevetést keltõ replikák, amelyek fölfedik a tragikumot: annak az embernek a tragikus sorsát, aki könnyûszerrel kereste a pénzt, nem dolgozott, nem verejtékezett meg érte.
Felületes könnyelmû világ, úgy megy át az életen, mint hal a vízben, a pénz ömlik az üzletekbõl, a tõzsdejátékokból, adminisztratív ügyletekbõl – de tulajdonképpen senki sem boldog. A halvány boldogság, amit ez a világ hajszol, mindössze a törekvés: megszerezni, amit akar! Megszerezni «csillogó szalonháborúban», a kiszemelt szívet.
Csakhogy a szerzõ a legerõsebb egyéniséggel, a bankárral tõzsdejátékossal, részvényessel, aki mindig tégla-nehéz bankjegyköteget hord magánál, s aki kisujjával is mindenkit el tud seperni maga körül – elmondatja az elszomorító vallomást:
«Én sem hiszek a pénzben. Mindaz, amit nekem adott, por, füst, mocsok, hányinger , és ettõl beteg a májam és nem tudok tenni ellene. Vízbe fõtt tésztát eszem, vaj és só nélkül, és vizet iszom, és semmi örömöm. Én már nem kívánok semmit! Én csak egy szegény kis krakkói szabó vagyok, és az egyetlen örömöm, amire emlékszem, az elsõ sikerült öltöny tizenhat éves koromban. A ruha jól állt a kliensen és az apám azt mondta: fiam, ez igen, most már érted a mesterségedet… És boldog voltam. Azóta nem sikerült semmi, csak a pénzszerzés, egyre több pénz, és a pénz nem szerezte meg senki szeretetét… Én nagyon szerencsétlen vagyok!... Egy biztos, az ember mindig egyedül van.»” (Zoe Anghel-Stanca, az elõadás rendezõje)
 

Szereplők:

Bemutató: 1982.06.26